Adhatnánk talán más címet is az operettnek: esetleg Cosi fan tutti? – azaz: mindenki így tesz? (Nem tévedés, hogy eltérek a Mozart-opera címétől: tutti, és nem tutte, tehát férfira-nőre egyaránt értendő.)
A nyitány bravúrossága előrevetíti, hogy fergeteges események színterén vagyunk: a történet, amely a következmények megúszásának humoros példája, jól összegabalyított szálakkal nevetteti a közönséget. Kibogozni lehetetlenségnek tűnik. A darab végére mégis minden kisimul. Ezt sugallja Strauss muzsikája, a finom hangulatot keltő szalonzene, amely árnyaltan, lépésről lépésre végigköveti a könnyed, felszínes érzések, illetve érdekek mentén kibontakozó történetet. Olyan a mű, mint egy csúszós jégpálya, amelyen valamilyen véletlen folytán – a siklások, bukások után – mindenki vidáman talpon marad. Az operett mind stílusában, mind cselekményében: jóízű paródia. Az átlagos polgári erkölcs bemutatása.
Rosalinda: feleség, jómódú polgári ház asszonya. Látszólag kesereg, mert férje pár napos börtönbüntetésre készül, valójában mindeközben régi hódolóját várja estére – természetesen miután majd a férje távozik.
Érdekes a házasfelek egymáshoz való viszonya: a megszokottság mentén kialakított mindennapos rituálék, kedveskedések nem többek, mint a polgári élethez tartozó, udvariaskodó viselkedésformák, amelyek még véletlenül sem hatolnak mélyre. Hiszen akkor oly sok minden láthatóvá válna! Strauss zenéje is a családi idill fásult unalmát érzékelteti a lefele ívelő glissandóval.
Bár a helyzet szorító és furcsa, Rosalinda komótos sznobizmussal bekéreti szobalányával a félig sült malacot, hogy ellenőrizze, elég ropogósra készül-e a pecsenye. Ez valóban fontos szertartás számára. Kellő gonddal és műértéssel szurkálgatja a húst. (Elvégre, hogy a szakácsok milyen ételt készítenek, az magát a ház úrnőjét minősíti – nemde? Még akkor is, ha ő csupán felügyeli a folyamatot.) Érezhetően ironikus helyzet – és hangzás.
A férjnek nincs ideje otthon vacsorázni, mivel siet a börtönbe (tulajdonképpen előbb Orlovszky herceg estélyére mennek régi barátjával, Falkéval, ahol hölgyekkel kívánnak szórakozni. Ebbéli jól eltervezett szándékukat meg is beszélik.) Bár mulatni megy, mindez nem akadályozza meg Eisensteint abban, hogy – hamis érzékenységgel – úgy köszönjön el feleségétől, ahogy egy jó férjhez illik. Azt sem mulasztja el – láthatóan mindennapos szokásként –, hogy megcsipkedje a csinos szobalányt, Adélt.
Meglepő alkotása Straussnak az a rész, amelyben a házaspár elbúcsúzik. A muzsika valódi cinkosságot sugall: nyájas, negédes zene, amely mögött érezhetően ott bujkál a türelmetlenség, a pajzánság, olykor fricskás hangzásokkal.
Tehát: Eisenstein látszólag búsul az eltávozás miatt – holott valójában repes az örömtől, hogy kijátszva Rosalindát, jót mulathat felesége tudta és jelenléte nélkül.
Rosalinda szintén csak a felszínen szomorkodik, amiért egyedül marad, voltaképpen szívrepesve és izgalommal sietteti az időt, hogy szeretője mielőbb besurranhasson a titkos légyottra.
Milyen az a házasság, ahol a látszat alatt megannyi színes és izgalmas titok-törmelék lapul? Szándékos vaksággal kerülgetik a kapcsolat valós gondjait, és könnyed flörtökbe menekülve – megússzák a mindennapokat.
Szembetűnő az a rutin, ahogyan az ügyes-bajos, apró csalásokkal „megbirkóznak”. Nem nyitják ki azt az ajtót, amely mögött csontvázak vannak elbújtatva. Valós arcukat egyszer sem mutatják meg egymásnak.
A sors iróniája és fintora, hogy mindkét fél számára pont egy álarcosbál kapcsán lepleződik le egyértelműen a csalás.
Elgondolkodtató a finom, jelzésértékű, mellékesnek tűnő tény, hogy Rosalinda hódolója éppen a férj házikabátjában ül, amikor a fegyház igazgatója letartóztatja a vélt Eisensteint. Itt mindenki belátása szerint tovább fantáziálhat, hogy tulajdonképp hol is tart ez a kis flört Rosalinda és heves udvarlója között.
Eközben a férj a herceg estélyén éppen Adélnak, a szobalánynak udvarol végre – inkognitóban. Mindketten tudják egymásról, hogy a másik kicsoda, ám tiszteletben tartják, diszkréten kezelik a sikamlós helyzetet.
Ahogy egy jó operetthez illik, a cselekmény valószerűtlenül alakul, ugyanis a feleség is megjelenik az estélyen, szintén inkognitóban, mint magyar grófnő, aki mindvégig álarcot visel. Természetesen saját férje kezd igencsak hevesen udvarolni neki.
Mindig is érdekes volt számomra az üzenet, amit a libretto szerzője a történetbe csúsztatott. Furcsa-e vagy sem, de – bár álarc mögé rejti magát – a férj nem ismeri fel saját asszonyát. Ha átvitt értelemben gondolkodom, valami mélyebb igazságot vélek látni: talán a férj – a szó nemes értelmében – valóban nem ismeri Rosalindát? Vagy annyira dolgozik benne a vadászösztön, hogy vakon és esetlenül saját prédájának csapdájába esik? A sors jó humorú iróniája, hogy az éppen tulajdon felesége.
(Az emberek nagy többsége úgy éli le egész életét, hogy ártatlannak tűnő kalandokba keveredik, és már annyira nyilvánvalóan és leplezetlenül teszi ezt, hogy ettől gyanúsíthatatlanná válik.)
A kalandok éjszakáján tehát a feleség az álarc alatt kipróbálhatja, milyen meghódítani férjének azt a részét, amelyet feleségként eleddig nem ismert. Hiszen most ő a friss préda! Rádöbben arra a hevesvérűségre, ami megkopott házasságukban már nem lüktet. A báli álarc akár szimbólum is lehet: a mindennapokban is, láthatatlanul bár, de viselik, mindketten.
Érdekesnek vélem az óra-duett többsíkú utalását: nehéz elképzelni azt a meghasonlott állapotot, amikor egy feleség egyszerre tapasztalhatja megcsalatásának fájdalmát és női erejének hódítóképességét – egyazon férfin: saját férjén. Talán csak az idő „ketyegése” kapcsolja azokban a pillanatokban hiteles és szép összefonódásba a párt.
Aztán… mindenre fény derül.
Falke, azaz a denevér bosszúja volt mindez a legapróbb részletekig kiválóan megrendezett estély, mert barátja, Eisenstein csúfosan megtréfálta őt az előző szilveszteren.
Miként magyarázkodnak a házasfelek? Hogyan sikerül kibogozni ezt a komikus helyzetet?
Egyszerűen! Egy újabb csúsztatással, a sikamlós hazugságok tudatos kendőzésével, és legfőképpen felszínességgel. No meg természetesen az ujjal mutogatással: hogy egyikük sem jobb a Deákné vásznánál. Nem akarnak belegondolni, hol is tart valójában a kapcsolatuk. Nem tartják fontosnak. Inkább elegáns és fűszeres nagyvonalúsággal szépen visszaállítják azt a „jó házasság” látszatot, ami eddig is jellemezte őket. Jó kedéllyel, könnyedén, humorosan, enyhén képmutató, édeskés egymásra borulással.
Mehet minden tovább a régi, megszokott módon. Hiszen végül is egyik félnél sem történt semmi. Ez a „semmi” egyértelműen a testi hűtlenségre utal. Vajon csak az számít kicsapongásnak, ha tényszerűen is bekövetkezik a megcsalás?
Adél, a frivol szobalány mindvégig önazonos marad. Nem mutat más arcot, a maga egyszerűségében ő hiteles személyiség. Vállalja apró hazugságait, érdekeit és könnyed, naiv természetét. Nem titkolja, hogy bájaival előnyre tenne szert. Kedves, mert olykor meghökkentően szókimondó. Pajkos és butácska. A darab paradoxonjának tartom, hogy a kacagó áriában éppen ő énekli el a helyzet nevetségességét.
S hogy mennyire ízletes és ropogós az újévi… malac? Megtudhatjuk, ha könnyed szórakozásra vágyva betérünk az Operába.
Szerző: Horváth Erika
