Opera női szemmel - (2) Otello

Verdi időskori operája, az Otello: érzékeny  és bölcs zene.  Ellentéteket hangúlyozó remekmű, a kettősségre ítélt emberi lét ékes példája: férfi és nő, birtoklás – átadás, testi erő – testi  finomság, lelki gyengeség – lelki erély, szerelem – gyűlölet, végül pedig: élet és halál. 
Mindez  a shakespeari dráma mentén – a  zene kifogyhatatlan eszköztárával bemutatva. 

Otello tehetséges fegyverforgató hadvezér:  a teljes hanganyagot átitatja, súlyossá teszi a fékezhetetlen férfierő, a virtus, a tömény, heves indulatok érzékeltetése, a fegyverek fémes hangzású győzelme, a harcok utáni dicsőséges ujjongás.   
Feleségéért mély és igaz szerelemmel rajong, Desdemonat  „Angyalszívű mátkám”nak nevezi. 

Desdemona a várakozó, türelmes nő megtestesítője.  
Igencsak jellemző tulajdonságunk a várakozás: a nő az otthon, a fészek, az állandóság őrzője. Desdemona is újra és újra hazavárja harcból érkező mór férjét. 
Boldog, szerelmes, hű feleség. Törhetetlen szenvedéllyel ápolja kapcsolatukat. 

A szerelmi kettős heves, mély, ugyanakkor nyugodt erotikával fűszerezett zenei gyöngyszem. 

Szeretném kibontani ezt a paradoxont, amelyet ritkán említünk, ha szerelemről beszélünk: 
Hol lehet egy szerelem egyszerre erotikus, heves,  ugyanakkor mégis nyugodt?

-  Hol? 

- Egy szerelemre épült kapcsolatban, ahol a társak vágyódnak egymás után, szenvedélyesen élik át a mámor pillanatait, hiszen tudják, élik azt a bizonyosságot, ami összefűzte őket egykoron.
„Összefonódtam veled, távol hazámtól , délibábos tájon”-énekli Desdemona
-  Még hol?
- Egy boldog házasságban, ahol a felek érzik egymás lelkiállapotát. (Ritka képesség ez; csupán tiszta, hiteles kapcsolatokban lehet megtalálni. Abban a fészekmelegben, ahol az egyik fél boldogsága csakis a másik fél boldogságának biztos érzetével, tudatával teljesedhet ki.)
-  És még hol?
- Egy kiegyensúlyozott kapcsolatban, ahol a szenvedély töretlensége mentén, tudatosan őrzik a lángot, ami lelkeiket összeötvözte.

Verdi nagyon finom ráérzéssel mindekettőjükkel azonos szöveget énekeltet. Csodásan érzékeny, egyszerűségében mégis mély hitvallás, összefonja a párt. 


Számomra ez a legszebb bizonyítéka szerelmüknek – hiszen az igaz szeretet ISMER. 
Ők valóban ismerik egymás lelkét. Tudatában vannak a ténynek, hogy az égi akarat  is egymásnak szánta őket: 
„Szerelmünk fölött az istenek szelleme gyúlt” – énekli Otello. 

Bámulatosan hiteles zenei pillanat a szerelmi kettős. Mély, erotikus zene – talán azért ennyire megérintő, mert Verdi idős korában alkotta, és ekkorra már kikrástályosodhatott életének érzelemvilága. Értette már a sorsát. 
Nem kis feladat ezt zeneileg is érzékeltetni, ám Verdinek ez sem okozott nehézséget. Természetességgel komponálja, érzékelteti ezt a látszólagos ellentmondást.
Formailag nézve, egy aprólékosan kidolgozott, egységes, kerek egész ez a duett: a bevezető egy emlékező motívum, amely a vágyak felfokozásához vezet, majd az ellenállhatatlan egység pillanataihoz, ami zeneileg egy igen finom, csipkézett dallamívet képez. A dallam végigsétál majd’ minden hangszercsoporton, akár  egy szerelmes simogatás – , és a  hegedűk magas állásai, a tremolók  angyali szférákba röpítik a hallgatót, érzékeltetve: ez a kapcsolat az égben köttetett. 

Mi tud meglékelni egy ilyen szent egységet? Az emberi érzelmek kétpólusú átka? Az emberi gőg, a gonoszság? De, hiszen ezek külső erők...Hol marad a belső bizonyosság, aminek zenéje átjárta a hallgatóságot?
Hogyan tudott annyira megborulni egy ilyen bizonyosságban élő férj, hogy fékevesztetten, tébolyultan, véres megtorlásra készüljön? Hazugságát hogyan hitetheti el egy emberrel a külvilág? Miért „kapcsolta le” magát Otello Desdemonáról egy kendő miatt?

Otello dilemmája vad, erős indulatokkal terhelt, nagy gonddal komponált zenei rész.
Kiemelkedő, zseniális hangzásokat mutat: küzd benne a világot uraló két hatalmas ellentét. 
Szándékosan nem említettem eddig ezt az ellentétpárat, amely mellé tulajdonképp az összes többi felsorakoztatható. 
Ez: a JÓ és a ROSSZ.
Ennek a harcát tárja elénk Verdi, nagyon emberien megszólaló, vívódó zenével. 
Mindannyian felismerhetjük saját kérdéseinket, kételyeinket vagy bizonyosságainkat, fájó igazunkat. 
Küzdenek a dallamok, a hangok. 
A szekventáló dallam csábító –, ám  a mély regiszterek felé vezet. Szűkül, feszít,  olykor a halál szomorúságával ül a lélekre, majd újra felderül, ám ismét mélybe ránt... Esdeklés ez az ég felé, pokoli érzések vallomásával. Emberi indulatokkal. 
Ebben az áriában eldől az opera végkifejlete –, és  a Desdemona sorsa. 
Vajon, Desdemona a gyenge és Otello az erős?
Testileg Otello az erősebb, ez nem kérdés. 
Ám lelkileg  erős érzelmi bizonytalanságot, gyengeséget palástol őrjöngő féltékenysége.
 
Zenében a hegedűk skála-menete felvezet a rézfúvósok pokoli diadalt harsogó, végzetes hangzásához.  Olyan, mint egy fegyverropogás. (Dio , mi potevi scagliar) 

****
A női megérzés, sejtelem (vagy tán belső tudás) hatja át a Fűzfadalt. Desdemona  gyermekkorára, édesanyjára emlékezik – olyan  ez, mintha életét pergetné végig ebben a dallamban. Elszámolás a földi léttel, az emlékekkel. A fűz lehajló ágait hallani véljük az ismétlődő kis-terc motívumban. 

Ez a nemes egyszerűséget sugalló dallamrész Desdemona esdeklése a sors előtt. Verdi rendkívüli megfogalamazásban, édes dallamba rejtette a halál hideg fuvallatát.
 (Salce, salce)
***
Desdemona szobájában vagyunk. Verdi hangzásai ránktakarják azt a súlyos és tehetetlen szomorúságot, fájdalmat, ami Desdemona lelkét uralja. 
Az operairodalom egyik leghíresebb Ave Maria áriáját halljuk. Mennyei dallam és égi nyugalom vezet minket is. A hallgató önkéntelenül együtt imádkozik Desdemonával. Az ártatlanság, a jóság, az elfogadás, a bánat, a megadás pillanatai ezek. Pergő könnycseppek. Csodás zene: a tisztaság,  hűség és  ártatlanság Credo-ja

Otello érkezik.  
Jágó agyafúrt, galád, démoni koholmánya annyira megtévesztette, hogy már képtelen  (és sajnos meg sem próbál) Desdemonára hangolódni. Bár hallja, amit hitvese mond, de meghallani már semmit nem tud. Egyetlen megoldást lát: ahhoz a fegyverhez nyúlni, amely férfiasságát eddig fentartotta: a gyilkossághoz. Senki, semmi nem tudja megállítani, visszatartani. 

Vajon, ha felesége tisztafényű tekintetébe merítkezett volna, csupán néhány pillanatra, ha szívét csak még egyszer kitárja....megfordulhatott volna ez a dráma?


Vajon, miért nyúl az ember kétségbeesett pillanataiban az ész fegyvereihez? 
Hiszen Otellonak a világunkat mozgató legerősebb fegyver is a birtokában volt! Az, ami nem mindenkinek adatik meg:
a szerelem.

A végzet és a rossz erő győz ebben az operában? 
Megtisztult Otello azáltal, hogy saját életét is kioltotta?
Vajon nyomtalanul helyreállítható egy kapcsolat, amelybe csak egyszer is éket ver a bizonytalanság szele?
 

Szerző: Horváth Erika

A további hírek is érdekelhetik Önt