Opera női szemmel - (2) Giuseppe Verdi: Otello

Verdi időskori operája, az Otello érzékeny és bölcs zene. Ellentéteket hangsúlyozó remekmű, a kettősségre ítélt emberi lét ékes példája: férfi és nő, birtoklás – átadás, testi erő – testi finomság, lelki gyengeség – lelki erély, szerelem – gyűlölet, végül pedig: élet és halál. Mindez a shakespeare-i dráma mentén – a zene kifogyhatatlan eszköztárával bemutatva.

Otello tehetséges fegyverforgató hadvezér: a teljes hanganyagot átitatja, súlyossá teszi a fékezhetetlen férfierő, a virtus, a tömény, heves indulatok érzékeltetése, a fegyverek fémes hangzású győzelme, a harcok utáni dicsőséges ujjongás. Feleségéért mély és igaz szerelemmel rajong, Desdemonát „angyalszívű mátkám”-nak nevezi.

Desdemona a várakozó, türelmes nő megtestesítője. Igencsak jellemző tulajdonságunk a várakozás: a nő az otthon, az állandóság őrzője. Desdemona is újra és újra hazavárja harcból érkező mór férjét. Boldog, szerelmes, hű feleség. Törhetetlen szenvedéllyel ápolja kapcsolatukat.

A szerelmi kettős heves, mély, ugyanakkor finoman szenzuális zenei gyöngyszem.
Szeretném kibontani ezt a paradoxont, amelyet ritkán említünk, ha szerelemről beszélünk.

Hol lehet egy szerelem egyszerre erotikus, heves, ugyanakkor mégis nyugodt? Egy szerelemre épült kapcsolatban, ahol a társak vágyódnak egymás után, szenvedélyesen élik át a mámor pillanatait, hiszen tudják, élik azt a bizonyosságot, ami összefűzte őket egykoron. „Összefonódtam veled, távol hazámtól, délibábos tájon” – énekli Desdemona.

Még hol? Egy boldog házasságban, ahol a felek érzik egymás lelkiállapotát. (Ritka képesség ez; csupán tiszta, hiteles kapcsolatokban lehet megtalálni. Abban a fészekmelegben, ahol az egyik fél boldogsága csakis a másik fél boldogságának biztos érzetével, tudatával teljesedhet ki.) Vagy egy kiegyensúlyozott kapcsolatban, amelyben a szenvedély töretlensége mentén tudatosan őrzik a lángot, amely lelkeiket összeötvözte.

Verdi nagyon finom ráérzéssel mindkettőjükkel azonos szöveget énekeltet. Érzékeny, egyszerűségében mégis mély hitvallással fonja egybe a párt.

Számomra ez a legszebb bizonyítéka szerelmüknek – hiszen az igaz szeretet ismer. Ők valóban ismerik egymás lelkét. Tudatában vannak a ténynek, hogy az égi akarat is egymásnak szánta őket: „Szerelmünk fölött az istenek szelleme gyúlt” – énekli Otello.

Bámulatosan hiteles zenei pillanat a szerelmi kettős. Magasságba emelő zene – talán azért ennyire megérintő, mert Verdi idős korában alkotta, és ekkorra kikristályosodott életének érzelemvilága. Értette már a sorsát. Természetességgel komponálja ezt a látszólagos ellentmondást. Formailag nézve aprólékosan kidolgozott, kerek egység a duett: a bevezető egy emlékező motívum, amely a vágyak felfokozásához vezet, majd az ellenállhatatlan egység pillanataihoz, amelyek zeneileg igen finom, csipkézett dallamívet képeznek. A dallam végigsétál majd’ minden hangszercsoporton, akár egy szerelmes simogatás – és a hegedűk magas állásai, a tremolók angyali szférákba röpítik a hallgatót, érzékeltetve: ez a kapcsolat az égben köttetett.

Mi tud meglékelni egy ilyen szent egységet? Az emberi érzelmek kétpólusú átka? Az emberi gőg, a gonoszság? De, hiszen ezek külső erők… Hol marad a belső bizonyosság, aminek zenéje átjárta a hallgatóságot?

Hogyan tudott annyira megborulni egy ilyen bizonyosságban élő férj, hogy tébolyultan véres megtorlásra készüljön? Hazugságát hogyan hitetheti el egy emberrel a külvilág? Miért „kapcsolta le” magát Otello Desdemonáról egy kendő miatt?

Otello dilemmája vad, erős indulatokkal terhelt, nagy gonddal komponált zenei rész. Kiemelkedő, zseniális hangzásokat mutat: küzd benne a világot uraló, hatalmas ellentét. Szándékosan nem említettem eddig ezt az ellentétpárat, amely mellé tulajdonképp az összes többi felsorakoztatható. Ez: a JÓ és a ROSSZ. Ennek a harcát tárja elénk Verdi, nagyon emberien megszólaló, vívódó zenével. Mindannyian felismerhetjük saját kérdéseinket, kételyeinket vagy bizonyosságainkat, fájó igazunkat. Küzdenek a dallamok, a hangok. A szekventáló dallam csábító – ám mély regiszterek felé vezet. Szűkül, feszít, olykor a halál szomorúságával ül a lélekre, majd újra felderül, de ismét mélybe ránt. Esdeklés ez az ég felé, pokoli érzések vallomásával. Emberi indulatokkal. Ebben az áriában eldől az opera végkifejlete – és a Desdemona sorsa. Vajon Desdemona a gyenge, és Otello az erős? Testileg Otello az erősebb, ez nem kérdés. Ám lelkileg mélységes érzelmi bizonytalanságot, gyengeséget palástol őrjöngő féltékenysége.

A zenében a hegedűk skálamenete felvezet a rézfúvósok pokoli diadalt harsogó, végzetes hangzásához.  Olyan, mint egy fegyverropogás. („Dio, mi potevi scagliar” – Istenem, lesújthatsz rám.) A női megérzés, sejtelem (vagy tán belső tudás) hatja át a Fűzfadalt. Desdemona gyermekkorára, édesanyjára emlékezik – olyan ez, mintha életét pergetné végig. Elszámolás a földi léttel, az emlékekkel. A fűz lehajló ágait hallani véljük az ismétlődő kisterc motívumban. Ez a nemes egyszerűséget sugalló dallamrész Desdemona esdeklése a sors előtt. Verdi rendkívüli megfogalmazásban, édes dallamba rejtette a halál hideg fuvallatát. („Salce, salce…”)

Desdemona szobájában vagyunk. Verdi hangzásai ránk takarják azt a súlyos és tehetetlen szomorúságot, fájdalmat, amely Desdemona lelkét uralja.
Az operairodalom egyik leghíresebb Ave Maria-áriáját halljuk. Mennyei dallam és égi nyugalom vezet minket is. A hallgató önkéntelenül együtt imádkozik Desdemonával. Az ártatlanság, a jóság, az elfogadás, a bánat, a megadás pillanatai ezek. Pergő könnycseppek. Csodás zene: a tisztaság, hűség és ártatlanság credója.

Otello érkezik. Jágó agyafúrt, galád, démoni koholmánya annyira megtévesztette, hogy már képtelen (és sajnos meg sem próbál) Desdemonára hangolódni. Bár hallja, amit hitvese mond, de meghallani már semmit nem tud. Egyetlen megoldást lát: ahhoz a fegyverhez nyúlni, amely férfiasságát eddig fenntartotta. Senki és semmi nem tudja megállítani, a gyilkosságtól visszatartani.

Vajon ha felesége tiszta fényű tekintetébe merítkezett volna, csupán néhány pillanatra, ha szívét csak még egyszer kitárja… elkerülhető lehetett volna a tragédia?

Miért, hogyan alakulhat át egy idillikus állapot gyilkos indulattá? Hiszen Otellónak a világunkat mozgató leghatalmasabb erő is a birtokában volt! Az, ami csak a kiváltságosaké: a szerelem.

A végzet és a rossz ereje győz ebben az operában? Megtisztult Otello azáltal, hogy saját életét is kioltotta? Vajon nyomtalanul helyreállítható egy kapcsolat, amelybe csak egyszer is éket ver a bizonytalanság szele?

Szerző: Horváth Erika

A további hírek is érdekelhetik Önt