Opera női szemmel - (15) Erkel: Bánk bán


Erkel Ferenc a magyar nemzeti opera megteremtője. Teljes életműve történelmünkből ihletődött, nemzeti jellege mély üzenettel bír. Kortársa volt Jókainak, Petőfinek, Kossuthnak; közös eszmei irányultságuk, magas szellemiségük áthatja operáit. Zenéje verbunkos alapokon nyugvó, a XIX. század báli zenéjével keveredő dallamvilág. Mindezekkel együtt eredetisége korának zeneszerzői élvonalába helyezi őt. Büszkén és méltán említhetjük meg, hogy Kolozsváron is élt, így részese lehetett a városunkban működő – Magyarországon első – Zenés Színháznak, kiemelt helyre juttatva azt. Ruzitska Györgynek, aki az első magyar opera – Béla futása – szerzője, méltó utódja a teljes Erkel-i életmű.
A Bánk bán Katona József színműve nyomán, Egressy Béni librettójára született, II. Endre király uralkodásának legsötétebb időszakát mutatja be.  Az opera törénelmi hátterének lényege: a magyar nép elnyomása, megpróbáltatásai a meránok tékozló terjeszkedése alatt.  A külföldölről hozott arával számos idegen nemes is érkezett az udvarba, akik gátlástalanul visszaéltek a magyarok vendégfogadó szeretetével. A királyi ház szinte sohasem volt mentes az idegenektől, így nehezen lehetett egységben tartani a nemességet, a nemzeti érdeket. Folyamatos készenléti állapotban voltak a magyar főurak. Nem elemzem a cselekmény szálait, hisz az opera hűen követi a történelmi hátteret. A két női főszereplőt szeretném kiemelni: Melindát – Bánk bán hitvesét, és Gertrudiszt – II.Endre király feleségét.
 A nyitány verbunkos dallamának jellegzetes motívuma végigível a teljes operán, mesterien ötvözve Bánk és Melinda sors-drámáját.
 Nincs új a nap alatt, mondhatnánk a cselekmény alapján: gazemberek, erőszakolók és cselszövők mindig is léteztek. Ahogy talpig becsületes, önmagukhoz és hazájukhoz hű, nemes lelkek is, akik hangot mertek adni mindenkoron meglátásaiknak, próbálva menteni becsületet, erkölcsöt, erényt és hazát. Petúr bán bordalából is ez hallható: a küzdő, igaz lélek vívódása, mellyel a legyengült népét ébreszti valóságra:”tányérnyaló lettél szép nemzetem”, hisz emiatt „ hazánkban földönfutók vagyunk”. Petúr azt is sejti, hogy bánjának felesége veszélyben van, és ennek oka nem más, mint az idegenek  féktelen duhajkodása. De, tudja, hiszi: „ nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett”. A többi főúrral együtt, italba fojtja keservét, ám üzenetet küld Bánknak.
 Ottó, Gertrúd öccse szemet vet Melindára. Szívszorító ez a rész: Melinda, Gertrúd, Ottó, Biberach, meg az énekkar. Egyazon dallamra fűzött sokszínű polifónia, rendkívüli leleményességgel, hangszerelés-megoldásokkal váltakoztatva a jellemek megszólalását, majd összeötvözve egy egységes verbunkos dallamba; egyik legszebb zenei éke az operának! Melinda tisztasága, Gertrúd gyűlölete, Ottó gyáva érzékisége, és Biberach aljassága külön és egyszerre is hallható.
 A nemeslelkű Melinda nem hajlik meg Ottó heves ostromlása, térdeplése előtt sem, amikor egyedül találja őt. Erényét semmiért a világon fel nem adja. Férje meglesi őket, de bőszen elrohan, így nem hallja hitvesének tartásos válaszát, melyben Melinda egyértelműsíti Ottó előtt Bánk iránt érzett határtalan szerelmét, hűségét és határozottan elutasítja a lovagot.  Egy magyar ember – énekli Melinda – csak akkor térdel, ha ámít vagy imádkozik. Ezért mély megvetéssel tessékeli ki Ottót. Talán, ha Bánk ezt kivárta volna, a teljes történet máshogy alakul… Ottó, a sértett, büszke férfi, akár egy sebzett kan, bosszúra éhezve fogadja el Biberach hevító porát, mert eltökélt szándéka Melinda elcsábítása. Csodálatos az első felvonás fináléjának zárójelenete, ahol az énekkar és a főszereplők egymásra tevődő dallamában az ellentétes lelkületeik, érzelemviláguk  összetalálkozik. Erkel úgy komponálta meg ezt a részt, hogy mindazt,  amit a szívek rejtenek – felemelő zenei nyelvezettel mutatja be. Mindenek fölött a meránok „édes mulatság”- ármányát, a tobzódásokat, a haza veszélybe sodrását. Melinda ennek hangot is ad, és távozni akar, de a királyné maradásra kényszeríti. A magyar nemesség döbbent, csendes megszólalása, hátborzongató, visszafogott fohásza különleges zenei pillanat. A szentségtörő gyalázatba, miszerint egy  magyar nemes hölgyre ráparancsol az idegen királyné „a föld kebele belerázkódik”. Melinda finom, alig hallható, tiszta egyszerűséggel megszólaltatott bánathangja férjét hívja esdeklőn: „hol vagy, ó, Bánk?” Gertrúd válasza erőteljes, kemény; határozott megszólalása, parancsoló sziszegése letaglózó. Érzékelteti, hogy Melinda most az ő kezében van. (azonos zenei motívum jelöli Melinda lágyságát és Gertrúd konokságát egészen kiváló zenei színkülönbséggel)
 Bánk bán lelke összeroppan: a boldog férj és a nemes hazafi kínpadon gyötrődik. Mindkét ária a legmélyebb érzéseket hozza felszínre, rendkívüli zenei megfogalmazásban. „Melinda, te égi név, ó, mért nem óvtalak?”, „Hazám, hazám, te mindenem, tudom, hogy éltem neked köszönhetem”
Az öreg Tiborc színre lépése, megszólaltatott örökérvényű igazsága mindig megrázza a hallgatóságot. Katona Józsefet idézem most (az opera librettójában nem olvasható ): “aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”. Tiborc és Bánk duettje lélekindító, a keserv, a magyar erély, a harci jókedv hangja, és az élet súlya egyaránt megszólal benne. Tiborc nyomorát hallva, mégis ezt énekli Bánk: „önnön kínom úgy zokog, hogy szánni embert nem tudok”(mennyire emberi, őszinte a bán megszólalása, milyen csodálatos nyelvünk szóképe, mert valóban, ilyen helyzetben alig látunk ki önnön fájdalmunkból)
A történet egyértelműsíti, hogy Ottó meggyalázta Melindát és a tiszta nő ettől zavaradottá válik. Bánk elvakult szenvedésében nőjét is hibáztatja, megrendül a bizalma, bántja hitvesét, és megátkozza fiát. Melinda kétségbeesetten könyörög:”ölj meg engem , ó, Bánk, csak gyermekemet ne átkozd, hisz ártatlan ő, mint az égi angyalok”. Tébolyultsága nem kétséges, el kell őt menekíteni egy nyugalmas helyre, így a bán Tiborcot kéri meg, hogy kísérje el nejét és kisfiát Temesvárra.
 Bánk bán bőszülten ront be a királynéhoz; kíméletlenül ráolvassa hitvese és hazája ellen elkövetett aljas tetteit. Ezt énekli: „amióta e földre eljövétek, átka szálla ránk a béke Istenének”. Gertrúd megpróbál támadva védekezni, de Bánk nem kíméli; Ottó érkezik, meghallva a dulakodást, de annyira megrémül a bántól, hogy gyáván elmenekül, ahelyett, hogy nővérének segítene. Bánk bán meggyilkolja a királynét.
 Itt, megemlíteném a történelmi hátteret, a híres érseki levelet, melyben a magyar nemességnek válaszolva, azt írásjelek nélkül küldi el. A szövegértelmezés így teljesen szubijektívvé válik, az egyházi méltóság kezeit mossa, ha netán a terv rosszul sülne el. Személyes véleményem, hogy a mindenkori hatalom mindig kétirányba fedi le gazságait: akkor is jól jár, ha sikerül a terve, de akkor is, ha nem. Az aljas politika  legmarkánsabb bizonyítéka ez a történelemben fenmaradt levél. Álljon most itt a különböző helyre tett írásjelekkel az ellentétes értelem:  „A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem.”  “A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem.” Ördögi agyafúrtság, gyávaság szükségeltetik egy ilyesmit kigondolni, és papírra vetni…
 Melinda, karjában kisfiával, tébolyultan folyóba veti magát, (a Tisza-jelenet érzékletes finomsággal komponált, kiemelkedő része az operának, hatalmas hangtechnikai kihívása minden szopránnak, és nem utolsó sorban az operairodalom egyik legszebb brácsa-szólója is) II.Endre eltemeti nejét, és bosszút akar állni Bánkon, ám látva a sors kíméletlen fordulatát, megenyhül szíve. Nyitva marad a kérdés: mi lesz ezután az ország sorsa? A feltámadás reményének dicsőséges hangzásával ér véget az opera.
Gondolataim a két női szereplőről:
 Melinda a szerelmes, hűséges magyar nő mintaképe. (Biberach ironikusan hivatkozik is erre, Ottónak segítő cselszövésében, miszerint a magyar nők „míly hűségesek”) Melinda valóban rajongva szereti férjét, és semmi másra nem vágyik, mint „csendes fészekre”, meghitt családi életre, ahogyan minden korban mi, nők. Ám férje, mint a király bánja, keveset lehet családjával. Melinda nem akar Gertrúd hívásának engedelmeskedni, de férje kedvéért megteszi, megérti, hogy ezt kívánja a politika. Feszélyezve érzi magát a tőle idegen mulatságban, ám egy pillanatig meg nem inog és tiszta tartásossággal, önmagához és férjéhez hűen vonul hajlékába. Az ellene elkövetett, aljasul kitervelt tőrbecsalást, meggyalázását nem tudja elhordozni. Lelke összeroppan a fájdalomtól, beszennyezettségtől, az akaratlan hűtlenségtől, és nem csoda, hogy elméje elborul. Döbbenetes Bánk reakciója: ő a megsértett, megcsalt férfi, aki Melindára is gyűlölettel néz. Számomra teljességgel érthetetlen, bármekkora is legyen lelki mélysége, hogyan tudja saját kisfiát elátkozni? Ezt, egy ilyen nő, mint Melinda nem élheti túl... A tiszta nőnek tulajdonképp abban a pillanatban összeroppan a lelke. Szinte öntudatlanul engedelmeskedik testileg, és elmegy Tiborccal, de már nem tudja mit cselekszik, és halálba rántja kisfiát is. Ezzel a teherrel nem tud tovább élni. Akkoriban az áldás és átok kérdését nagyon komolyan vették. Bár Bánk megenyhül mielőtt útra bocsátja őket, megérzésem szerint Melinda féltette fiát a súlyos, kimondott szavak beteljesülő, fenyegető következményeitől, és ez sokkal mélyebben érintette, mint saját állapota. Elborult elméjével nem gondolta tovább, hogy a Gondviselés egyetlen döntéssel bármilyen átkot áldásra fordíthat, ha elhisszük…
Elgondolkodtató, kiszolgáltatott női sors volt az övé… Mivel igazolhatta volna ártatlanságát?  Hogyan léphetett volna tovább (abban a korban) egy ilyen helyzetbe került feleség? Csak a halál által tudott megtisztulni ettől a számára elhordozhatatlan szennytől. Nem volt józan ítélőképessége, szinte érthető, hogy a Hosszú Útra magával akarta vinni az egyetlen földi lényt, akit rajongva imádott, és aki őt feltétel nélkül szerette, elfogadta.
 Gertrúd a hideg, konok, céltudatos hatalmasság megtestesítője. Helyzetével, hatalmával gátlástalanul visszaél, azt szemtelenül kihasználja, és kicsit sem érzi kellemetlenül magát, hogy egy negyed országnyi népességgel dorbézol a magyarok hátán. Semmi más nem számít, csak saját és fajtája jóléte. Lelki minőségről itt igen keveset szólhatunk, hiszen sejti, ami készül, de elfordul Melinda behálózásakor. A legdöbbenetesebben igazolja jellemét az a tény, hogy számára (ahogy udvara számára is) mindez csupán múló szórakozás, semmi más. Nem csinál nagy ügyet semmiből. Híján van az erkölcsi érzéknek, elveknek és az emberi tartásnak; mindent használ, kihasznál, hisz nem az övé. Saját malmára hajtja a vizet, minden értelemben. Végletekig kizsákmányolja befogadó országát, nem érzi, nem tekinti sajátjának, és kicsit sem érdekli, hogy ki, milyen szenvedésen megy keresztül. Parancsol, rendelkezik férje távollétében. Kétlem a király iránti szerelmét, hiszen, akkor alázatosan, (ahogyan a szerelemben tesszük…) mindent imádna, ami Endréhez köthető: országot,népet, udvart. De, Isten útjai kifürkészhetetlenek, így a mindenki számára kijáró emberi tisztelet őt is megilleti: édesanyja volt Árpádházi Szent Erzsébetnek.
Két, merőben különböző nőtípus Melinda és Gertrúd. Mindkettő fiatalon halt meg, mindkettő áldozat. Szinte egyszerre érkeztek az Ítélő elé, letett földi sorsuk után.
Záró gondolatként elmondanám, Petúr bánt idézve, hogy csüggedés nélkül kell folytatni a küzdelmet, mindenkoron, mert ez az egyetlen esélyünk arra, hogy el ne vesszen nemzetünk. Ezt sem akkor, sem most nem lehet elvonatkoztatni személyes sorsainktól. Nemzeti hovatartozásunk ténye mindig meghatározta annak a léleknek az útját, aki magyarnak született.  Bízom népem bölcsességében, és hiszem, hogy most is, ahogy az ennél nehezebb időkben is megtettük, megőrízzük méltóságunkat, hitünket és önazonosságunkat.

Szerző: Horváth Erika