Opera női szemmel - (14) Erkel Ferenc: Bánk bán

Erkel Ferenc a magyar nemzeti opera megteremtője. Teljes életműve történelmünkből ihletődött, nemzeti jellege mély üzenettel bír. Kortársa volt Jókainak, Petőfinek, Kossuthnak; közös eszmei irányultságuk, magas szellemiségük áthatja operáit. Zenéje verbunkos alapokon nyugvó, a XIX. század báli zenéjével keveredő dallamvilág. Mindezekkel együtt eredetisége korának zeneszerzői élvonalába helyezi őt. Büszkén és méltán említhetjük meg, hogy Kolozsváron is élt, így részese lehetett a városunkban működő – Magyarországon első – Zenés Színháznak, kiemelt művészeti magasságokba juttatva azt. Ruzitska Györgyének, aki az első magyar opera – a Béla futása – szerzője, méltó utódja a teljes erkeli életmű.

A Bánk bán Katona József színműve nyomán, Egressy Béni librettójára született, II. Endre király uralkodásának legsötétebb időszakát mutatja be. Még a reformkort megelőző, de a forradalom előszelét már érző társadalmi közhangulat volt a dráma legfőbb ihletforrása; ma már tudjuk, hogy a történelmi tények művészi feldolgozása nem egészen pontos és korhű. Az opera (részben fiktív) hátterének lényege: a magyar nép elnyomása, megpróbáltatásai a meránok tékozló terjeszkedése alatt. A külföldölről hozott arával számos idegen nemes is érkezett az udvarba, aki gátlástalanul visszaélt a magyarok vendégfogadó szeretetével. A királyi ház szinte sohasem volt mentes az idegenektől, így nehezen lehetett egységben tartani a nemességet, a nemzeti érdeket. Folyamatos készenléti állapotban voltak a magyar főurak. Nem elemzem a cselekmény szálait, csupán a két női főszereplőt szeretném kiemelni: Melindát – Bánk bán hitvesét és Gertrúdot – II. Endre király feleségét.

A nyitány verbunkos dallamának jellegzetes motívuma végigível a teljes operán, mesterien ötvözve Bánk és Melinda sorsdrámáját.

Nincs új a nap alatt, mondhatnánk a cselekmény alapján: gazemberek, erőszakolók és cselszövők mindig is léteztek. Ahogy talpig becsületes, önmagukhoz és hazájukhoz hű, nemes lelkek is, akik hangot mertek adni mindenkoron meglátásaiknak, próbálva menteni becsületet, erkölcsöt, erényt és hazát. Petúr bán bordalából is ez hallható: a küzdő, igaz lélek vívódása, mellyel a legyengült népét ébreszti a valóságra: „tányérnyaló lettél, szép nemzetem”, hisz a „hazánkban földönfutók vagyunk”. Petúr azt is sejti, hogy bánjának felesége veszélyben van, és ennek oka nem más, mint az idegenek féktelen duhajkodása. De tudja, hiszi: „nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett”. A többi főúrral együtt italba fojtja keservét, ám üzenetet küld Bánknak.

Ottó, Gertrúd öccse szemet vet Melindára. Szívszorító ez a rész: Melinda, Gertrúd, Ottó, Biberach meg az énekkar. Egyazon dallamra fűzött, sokszínű és több síkon kibontakozó polifónia, rendkívül leleményes hangszerelés-megoldásokkal váltakoztatva a jellemek megszólalását, majd összeötvözve egy egységes verbunkos dallamba. Egyik legszebb zenei éke az operának! Melinda tisztasága, Gertrúd gyűlölete, Ottó gyáva érzékisége és Biberach aljassága külön és egyszerre is hallható.

A nemeslelkű Melinda nem hajlik meg Ottó heves ostromlása, térdeplése előtt sem, amikor egyedül találja őt. Erényét semmiért a világon fel nem adja. Férje meglesi őket, de bőszen elrohan, így nem hallja hitvesének tartásos válaszát, melyben Melinda egyértelműsíti Ottó előtt Bánk iránt érzett határtalan szerelmét, hűségét, és határozottan elutasítja a lovagot. Aki letérdel, az imádkozik, vagy ámít – énekli Melinda. Ezért mély megvetéssel tessékeli ki Ottót. Talán ha Bánk ezt kivárta volna, a teljes történet máshogy alakul… Ottó, a sértett, büszke férfi, akár egy sebzett kan, bosszúra éhezve fogadja el Biberach hevítő porát, mert eltökélt szándéka Melinda elcsábítása. Csodálatos az első felvonás zárójelenete, ahol az énekkar és a főszereplők egymásra tevődő dallamában az ellentétes lelkületük, érzelemviláguk találkozik. Erkel úgy komponálta meg ezt a részt, hogy felemelő zenei nyelvezettel mutassa be mindazt, amit a szívek rejtenek. Mindenekfölött a meránok „édes mulatság”-ármányát, a tobzódásokat, a haza veszélybe sodrását. Melinda ennek hangot is ad, és távozni akar, de a királyné maradásra kényszeríti. A magyarok döbbent, csendes megszólalása, hátborzongató, visszafogott fohásza különleges zenei pillanat. A szentségtörő gyalázatba, hogy egy magyar nemes hölgyre ráparancsol az idegen királyné, „a föld kebele belerázkódik”. Melinda finom, alig hallható, tiszta egyszerűséggel megszólaltatott bánathangja férjét hívja esdeklőn: „hol vagy, ó, Bánk?” Gertrúd válasza erőteljes, kemény; határozott megszólalása, parancsoló sziszegése letaglózó. Érzékelteti, hogy Melinda most az ő kezében van. (Azonos motívummal, kiváló zenei színkülönbséggel halljuk Melinda lágyságát és Gertrúd konokságát.)

Bánk bán lelke összeroppan: a boldog férj és a nemes hazafi kínpadon gyötrődik. Mindkét ária a legmélyebb érzéseket hozza felszínre, rendkívüli zenei megfogalmazásban. „Melinda, te égi név, ó, mért nem óvtalak?”; „Hazám, hazám, te mindenem, tudom, hogy éltem neked köszönhetem”.

Az öreg Tiborc színre lépése, megszólaltatott örökérvényű igazsága mindig megrázza a hallgatóságot. Katona Józsefet idézem most (az opera librettójában nem olvasható): „Aki száz meg százezret rabol, / Bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”. Tiborc és Bánk duettje lélekindító: a keserv, a magyar erély, a harci jókedv hangja és az élet súlya egyaránt megszólal benne. Tiborc nyomorát hallva mégis ezt énekli Bánk: „önnön kínom úgy zokog, hogy szánni embert nem tudok” (mennyire emberi, őszinte a bán megszólalása, milyen csodálatos nyelvünk szóképe, mert valóban, ilyen helyzetben alig látunk ki saját fájdalmunkból).

A történet egyértelműsíti, hogy Ottó meggyalázta Melindát, és a tiszta nő ettől zavaradottá válik. Bánk elvakult szenvedésében nőjét is hibáztatja, megrendül a bizalma, bántja hitvesét, és megátkozza fiát. Melinda kétségbeesetten könyörög: „ölj meg engem, ó, Bánk, csak gyermekemet ne átkozd, hisz ártatlan ő, mint az égi angyalok”. Tébolyultsága nem kétséges, el kell őt menekíteni egy nyugalmas helyre, így a bán Tiborcot kéri meg, hogy kísérje el nejét és kisfiát Váradra.

Bánk bán bőszülten ront be a királynéhoz; kíméletlenül ráolvassa hitvese és hazája ellen elkövetett aljas tetteit. Ezt énekli: „amióta e földre eljövétek, átka szálla ránk a béke Istenének”. Gertrúd megpróbál támadva védekezni, de Bánk nem kíméli; Ottó érkezik, meghallva a dulakodást annyira megrémül a bántól, hogy gyáván elmenekül, ahelyett, hogy nővérének segítene. Bánk bán meggyilkolja a királynét.

Itt megemlíteném a történelmi hátteret, a híres érseki levelet, melyben a magyar nemességnek válaszolva az üzenetet központozás nélkül küldi el. A szövegértelmezés így szubjektívvé válik, az egyházi méltóság kezeit mossa, ha a terv netán rosszul sülne el. Személyes véleményem, hogy a mindenkori hatalom mindig két irányba fedi le gazságait: akkor is jól jár, ha sikerül a terve, de akkor is, ha nem. Az aljas politika egyik legmarkánsabb bizonyítéka ez a történelemben fennmaradt levél. Álljon most itt a különböző helyre tett írásjelekkel az ellentétes értelem: „A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem.” „A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem.” Ördögi agyafúrtság, gyávaság egy ilyesmit kigondolni és papírra vetni…

Melinda karjában kisfiával, tébolyultan folyóba veti magát. (A Tisza-jelenet érzékletes finomsággal komponált, kiemelkedő része az operának, hatalmas hangtechnikai kihívása minden szopránnak, és nem utolsósorban az operairodalom egyik legszebb brácsaszólóját is magában foglalja). II. Endre eltemeti nejét, és bosszút akar állni Bánkon, ám látva a sors kíméletlen fordulatát, megenyhül szíve. Nyitva marad a kérdés: mi lesz ezután az ország sorsa? A feltámadás reményének dicsőséges hangzásával ér véget az opera.

Melinda a szerelmes, hűséges nő mintaképe. (Biberach ironikusan hivatkozik is erre Ottónak segítő cselszövésében, miszerint a magyar nők „míly hűségesek”) Melinda valóban rajongva szereti férjét, és semmi másra nem vágyik, mint „csendes fészekre”, meghitt családi életre, ahogyan általában mi, nők. Ám férje, mint a király bánja, keveset lehet családjával. Melinda nem akar Gertrúd hívásának engedelmeskedni, de férje kedvéért megteszi, megérti, hogy ezt kívánja a politika. Feszélyezve érzi magát a tőle idegen mulatságban, mégsem inog meg. Tiszta tartással, önmagához és férjéhez hűen vonul hajlékába. Az ellene elkövetett, aljasul kitervelt tőrbe csalást, meggyalázását nem tudja elhordozni. Lelke összeroppan a fájdalomtól, beszennyezettségtől, az akaratlan hűtlenségtől, és nem csoda, hogy elméje elborul. Döbbenetes Bánk reakciója: ő a megsértett, megcsalt férfi, aki Melindára is gyűlölettel néz. Számomra teljességgel érthetetlen, bármekkora is legyen lelki fájdalma, hogyan tudja saját kisfiát elátkozni. Ezt egy ilyen nő, mint Melinda, nem élheti túl... A tiszta nőnek tulajdonképp abban a pillanatban összeroppan a lelke. Szinte öntudatlanul engedelmeskedik testileg, és elmegy Tiborccal, de már nem tudja, mit cselekszik, és halálba rántja kisfiát is. Ezzel a teherrel nem tud tovább élni. Akkoriban az áldás és az átok kérdését nagyon komolyan vették. Bár Bánk megenyhül, mielőtt útra bocsátja őket, megérzésem szerint Melinda féltette fiát a kimondott súlyos szavak beteljesülő, fenyegető következményeitől, és ez sokkal mélyebben érintette, mint saját állapota. Elborult elméjével nem gondolta tovább, hogy a Gondviselés egyetlen döntéssel bármilyen átkot áldásra fordíthat, ha elhisszük…

Tragikus, kiszolgáltatott női sors volt az övé… Mivel igazolhatta volna ártatlanságát? Hogyan léphetett volna tovább (abban a korban) egy ilyen helyzetbe került feleség? Csak a halál által tudott megtisztulni ettől a számára elhordozhatatlan szennytől. Nem volt józan ítélőképessége – így szinte érthető, hogy a Hosszú Útra magával akarta vinni az egyetlen földi lényt, akit rajongva imádott, és aki őt feltétel nélkül szerette, elfogadta.

Gertrúd a hideg, konok, céltudatos hatalmasság megtestesítője. Helyzetével, hatalmával gátlástalanul visszaél, azt szemtelenül kihasználja, és kicsit sem érzi kellemetlenül magát, hogy egy negyed országnyi kísérettel dorbézol a magyarok hátán. Semmi más nem számít, csak saját és udvara jóléte. Lelki minőségről itt igen keveset szólhatunk, hiszen sejti, ami készül, de elfordul Melinda behálózásakor. A legdöbbenetesebben igazolja jellemét az a tény, hogy számára (ahogy udvara számára is) mindez csupán múló szórakozás, semmi más. Nem csinál nagy ügyet semmiből. Híján van az erkölcsi érzéknek, elveknek és az emberi tartásnak; mindent használ, kihasznál, hisz nem az övé. Saját malmára hajtja a vizet, minden értelemben. A végletekig kizsákmányolja befogadó országát, nem érzi, nem tekinti sajátjának, és kicsit sem érdekli, hogy ki milyen szenvedésen megy keresztül. Parancsol, rendelkezik férje távollétében. Kétlem a király iránti szerelmét, hiszen ha valós volna, akkor alázatosan (ahogyan a szerelemben tesszük…) mindent imádna, ami Endréhez köthető: országot, népet, udvart. De Isten útjai kifürkészhetetlenek, így a mindenki számára kijáró emberi tisztelet őt is megilleti: édesanyja volt Árpádházi Szent Erzsébetnek.

Két, merőben különböző nőtípust testesít meg Melinda és Gertrúd. Mindkettő fiatalon halt meg, mindkettő áldozat. Szinte egyszerre érkeztek az Ítélő elé, letett földi sorsuk után.

Zárógondolatként elmondanám, Petúr bánt idézve, hogy csüggedés nélkül kell folytatni a küzdelmet, mindenkoron, mert ez az egyetlen esélyünk arra, hogy el ne vesszen nemzetünk. Ezt sem akkor, sem most nem lehet elvonatkoztatni személyes sorsunktól. Nemzeti hovatartozásunk ténye mindig meghatározta annak a léleknek az útját, amely magyarnak született.  Bízom népem bölcsességében, és hiszem, hogy most is, ahogy az ennél nehezebb időkben is megtettük: megőrizzük méltóságunkat, hitünket és önazonosságunkat.

Szerző: Horváth Erika

A további hírek is érdekelhetik Önt