Opera női szemmel - (11) Ruggiero Leoncavallo: Bajazzók

A Bajazzók az olasz verista operák egyik legkiemelkedőbb remekműve. A vero szó jelentése: valós, igaz. Ezen irányzat égisze alatt megszületett alkotások az élet leplezetlen, nyers valóságát túlhangsúlyozottan, természetszerűen mutatják be. Egyszerű emberi sorsokat, mindennapi drámákat tárnak fel, egyetemes emberi történeteket mesélnek. Talán éppen ez a verizmus célja: megmutatni, hogy a társadalmi rétegek között nincs különbség, mert a lelki mélységek valósága nem válogat, azokat senki el nem kerülheti. Olyan ez az irányzat , mintha valaki lehúzna egy leplet, és hirtelen láthatóvá válna minden ember rangtalanul, a maga pőreségében és ezáltal egyformaságában is.

Leoncavallo tehetségét kora nehezen ismerte el; több operát is írt, de csupán a Bajazzók vált híressé. A bemutatót maga Toscanini vezényelte, ezáltal mintegy szakmai jóváhagyással pecsételve meg a művet. Az opera különlegessége, hogy nem csak a zenei anyag, hanem a szövegkönyv is Leoncavallo alkotása. Szerkezetileg sem mindennapi: színpad a színpadon. Meghökkentő az, ahogy a játék valósággá válik, majd a valóság játéka tragédiába torkoll. Leoncavallo alkotása mélységes, életszerű, magával ragadó; szövege húsba markolóan igaz. Harmónivailága, dallamai olyan érzékletesen röpítenek a dél-olasz calabriai kisváros piaci hangulatába, hogy aktív résztvevői leszünk a történetnek. A levegő fülledtségét, a mediterrán növényzet illatát, az érzelmek túlfűtöttségét, a szerelmi mámor ellenállhatatlanságát olyan zenei képekkel hallatja, melyek beillesztik a hallgatót egy életszerű érzésvilágba; ezt a remekművet hallgatva átéléseink rendkívül magasra hágnak.

A nyitány markáns hangzásvilága harsányan olaszos, visszhangos csinnadrattával. A hegedűk érzéki dallammal csábítanak. Ám, rögtön utána a bőgők vészjóslóan morajló dallamfoszlányában felsejlik egy szívszorítóan sötét hangulat, ami úgy bujkál a hangzások között, akár egy tettre kész gyilkos. A fájdalmas kürtszóló lélekbemarkolóan vallja, hogy a lelki fájdalmak életveszejtő sötétsége tragédiához közelít. Csapongóvá lesz a hangzás, mintha tekeredne, nyúlna valami megfoghatatlan és elkerülhetetlen.  Majd a prológus, a megszemélyesített előjáték veszi át a főszerepet . Az ének-monológ lényege:

„Ti, nézők, ne gondoljatok

A szegény bohóc tarka mezére,

Ó, gondoljatok a lelkére inkább,

Emberi lélek az, akár a tiétek”

A függöny felmegy és kezdetét veszi a komédia, illetve az élet. ”Mert más a színház s az élet, egymással meg nem férhet” – énekli Canio. A komédiások kordéja körül nagy a zsivaj, az odasereglett tömeg érdeklődve figyeli a beharangozót, amivel a színészek az esti előadásra hívogatnak, ízelítőt kínálva a mű hangulatából. Majd a harangok megszólalásával egyidőben a vásári ujjongás csendesedni kezd, a tömeg szétszéled, mindenki a vecsernyére igyekszik.

 A vándorkomédiások társulata: Canio és Nedda (férj, feleség), Tonio – a  bamba, és Beppo. A sors iróniája folytán megtörténik a házaspár magánéletében is az, amit el kell játszaniuk a színpadon:  a feleség el akarja hagyni a férjét, mert szerelmes lesz.

A valós életben Nedda életteli, fiatal teremtés, természetrajongó, álmodozó személyiség, akit férje beteges megszállottsággal félt mindenkitől, még a társulat bambájától is. A híres madárdal-ária nagy kihívása minden szopránnak, bravúros hangtechnikát ígénylő rész, csupa díszítő motívummal,  virtuóz magaslatokkal. Jelképesen, Nedda szabadságvágya hallható ki ebből az áriából, szárnyaló lelkének tisztasága, a mindenséget, a szabadságot megcélozó reménye. ”Ah,mindig vágyva, egy képzelt, szebb hazába” – énekli. Nedda kétséget kizáróan szerelmes. Az ármány, az alantas erő testesül meg Tonioban, aki reménytelenül, kétségbeesett, elborult elmével szereti Neddát. Meg is vallja ezt, ám Nedda csúfosan kigúnyolja. Ekkor a férfi bosszúval fenyegeti. Nedda szerelmesét, Silviot várja, az egyszerű fiút, kinek szándékai tiszták, komolyak, hisz magával akarja vinni, illetve el akarja szöktetni az asszonyt. Nedda megérzései vészjóslóak; tudja, hogy a csalásnak a következményei könyörtelenek, lelki-testi szinten egyaránt, és bár minden zsigerével a beteljesedést óhajtja, megpróbálja hárítani a férfi közeledését. Silvio hajthatatlan. Érzi szerelmük kiváltságos erejét, megbonthatatlan egységét. Szerelmi kettősük a fájdalom  és a boldogság csodálatos váltó-láza. A „nem lehet” és a „tied vagyok” áldottan átkos paradoxonja. A hegedűk, csellók hangzása öleli, emeli, megértőn kíséri a szerelmeseket. Az ármánykodó Tonio meglesi őket, és siet értesíteni a férjet. Silvio szerelmi vallomása könyörög, mámorral csábít. Nedda tudja, hogy a kárhozat tüzét vállalja, ha enged Silvionak. Ám, a szerelem mindig beteljesedik… valahogy, valamilyen formában. A pár eltervezi a szökést, hogy tisztán, szabadon együtt élhessenek. Silvio elszalad, mert megérkezik a férj, Canio. Fékezhetetlen dühvel és vad erőszakossággal ragadja meg nejét (a távolban Tonio ördögi röhögését halljuk), majd a szökésben levő férfi után ered, de nem éri utol. Vad indulattal rohan vissza, hogy feleségét faggassa. Leoncavalló fergeteges, morajló, viharos hangzásai heves és hirtelen keletkező félelem-érzetet teremtenek. A féltékeny férj ijesztő erőszakossággal kérdezi a szerető nevét! Becstelennek nevezi Neddat, és halálosan megfenyegeti. Követeli a nevet. De a szerelméhez hű nő nem vall. Közben közeleg az előadás kezdete, arra kell készülniük. Canio pojácának festi ki magát, bajazzónak öltözik. A férj megrendítő áriája következik. Kétségbeesett, fájdalmas önkínzással sírva énekel, hisz groteszk egybeesése, ironiája az életnek, hogy most játszania kell a színpadon. „Vedd fel a mezt, és mókázva rejtsd el vérző szíved, szerelmed romján”. A színpadi élet már csak ilyen. Bármi is van odakint az élet kulisszájában, abban a pillanatban, amikor a színész a rivalda elé áll, semmi más nem létezhet, csak szakmai öntudatosság és teljes jelenlét abban a helyzetben, amit a játék megkövetel. (Kedves közönség, kiragadnálak most egy pillanatra az opera cselekményéből, és megkérnélek, hogy próbáld meg átérezni, mit jelent színpadi előadónak lenni; képzeld el, hányszor és hányféle valós élet-gondot kell elrejtenie egy szereplőnek, ha elétek kiáll; milyen embert próbáló lelki erőt kell magából előcsiholnia, hogy személyes fájdalmai ne látszodjanak, és ezt ti – a  tisztelt nagyérdemű – még  csak ne is sejthessétek!)

 Visszatérünk az operánkhoz. A „Vesti la giubba” (öltsd magadra a jelmezt) ária lelket megrázó mondandója mélyen megrendíti azt, aki csak egyszer is meghallgatta. Mindannyian éltünk át már ilyet, férfiként, nőként egyaránt, hogy szinte elhordozhatatlannak vélt lelki fájdalmaink dacára is, halálosan fájó megcsalatottságban akár, de ki kellett lépnünk az élet színpadára: a szürke mindennapok könyörtelen kötelesség-vadonába. Az élet is egy színpad, és kötelességünk szakadatlanul játszani azt a szerepet, amelyet a Nagy Rendező ránk szabott. De, operánk bajazzója most az élet színpada mellett a játék színterére is fel kell vigye ezt a – számára  elhordozhatatlan – fájdalmat.

Az Intermezzo súlyosan, vészjóslóan indít, majd a hegedűk magas, angyali hangzása mintha fénnyel telítené az ég felé vezető utat; érezni véljük, ahogy a megtisztult lélek a mennyek felé készül, itt hagyva a mulandó létet, és a legmagasabbrendű érzéssel, szerelemmel a szívében adja át magát a testi elmúlásnak. Végül, a bőgők gyilkos hangzását a hárfa és a hegedűk szférákba emelő csillogása oldja.

Szeretném megvallani előttetek saját véleményemet ezen opera teljes zenekari anyagáról. Mindig újra és újra, megunhatatlanul átjár minden dallama, harmóniája, érzékletes hangzásai. Annyira összetett, kidolgozott és dallamokkal dús minden zenekari megszólalás, hogy megkockáztatom azt a kijelentést: önmagában is megállná a helyét, mint önálló szimfonikus mű. Erre a tökéletesen egész, egységes és a maga nemében egyedi hangalapra építi fel Leoncavalló zseniális bravúrral az ének szólamok és a kórus részeit, egy olyan polifonikus csodát alkotva, amely hallani engedi külön az önállóan létező zenekari dallamívet s a ráépítkező szereplők áriáját is.  Ritka, kivételes és egyedi. A zenekar – ebben  az operában különösen – önálló  szereplő. Ez a bámulatos hanghatás a kiválóság magaslatára emeli a remekművet.

Kezdetét veszi a komédia. A beharangozó erőteljes; nagy tömeg-zsivajjal és tompa, hörgő nagydobütésekkel valamint éles trombitajelzéssel indít. Majd a vásári hangulatot, a fülledt nyáresti lég bujaságát Leoncavallo lágy dallamba szövi. A színpadon érzékelhető a még láthatatlan feszültség, nyúlik, tekeredik akár egy inda a terjeszkedő veszedelem, az indulat fékezhetetlen démona. A komédiában is ott tart a cselekmény, hogy a férj a szerető nevét követeli. Bár Nedda még reménykedik, hogy férje lecsillapodik,rémülten ismeri fel, hogy ez már rég nem a komédia része. Canio bomlott elmével saját féltékenységének a rabja, és teljességgel megfeledkezik a helyzetről, a közönségről, a komédiáról. A valóság szószerint véresen komollyá fajul, mert neje nem árulja el a szerető kilétét, így Canio legyilkolja őt. A nézőtérről a színpadra rohanó Silvio elárulja magát, így ő is Canio áldozata lesz. Kíméletlen, kéjes bosszúvággyal gyilkol. Majd a visítva menekülő közönség felé fordul, őrülten összeötvözve életét a komédiával, és a színpadi játék végét berekesztő mondatot hörgi: „La commedia e finita!” A színpadon és az életben egyaránt. Dermesztő hangzás-változatban, egy – a  Canio áriájából visszaköszönő dallamív – hátborzongató, fémesen erőszakos, zuhanó futam hanghatásával ér véget az opera.

 Annyira megrázó és hatásos ez a remekmű, hogy nehéz akár egy plussz szót is hozzá írni. Mégis megteszem. Vajon, miért olyan keservesen nehéz egy kapcsolatban idejében észlelni, átlátni (talán, akkor lenne remény) azt, hogy az összeomlás menthetetlenül és megállíthatatlanul közeleg? Bármilyen fájdalommal is járjon, de őszinte magunkba nézéssel el kell néha fogadni, hogy minden próbálkozásunk ellenére véget érhet, mert valamiért…az a sorsa. Sajnos, nem minden kapcsolat menthető. Mégis, micsoda emberfeletti erőre van szükség először is a helyzet felismeréséhez, majd önmagunkkal szembeni tisztánlátáshoz s aztán a társhoz való maradéktalan őszinteséghez. Lélekszinten mindig, mindent tudunk, és ezt oly sokszor elhallgattatjuk még magunk előtt is! Miért lenne mániákusan féltékeny Canio, ha ő biztosan állna szerelmes férji minőségében, tudva, érezve azt, hogy asszonya boldog?! Miért menekül Nedda más férfi karjába, hiszen nem romlottsága és nem kéjvágya hajtja?  Azért, mert a lelkük legmélyén pontosan érzik, hogy a baj nem kicsi, hanem hatalmas; látják az igazságot, de könnyebb kifele vádaskodva elhallgattatni lelkük figyelmeztető vészharangját, hogy a házasságuk nagybeteg. Ketten felelősek ezért, hiszen ketten tették azzá. Ebben az esetben is ( ahogy az életben sok másban is) a kapcsolati gondok nem a bekövetkezett tények miatt keletkeztek. Ez csupán okozata lett annak az oknak, mélységnek, amivel a felek nem akartak szembenézni. A külvilágot be lehet csapni egy ügyesen megrendezett színjátékkal, de önnön lelkünket soha. Ennek megkísérlése tragédiához is vezethet, akár. Talán, mindig lehetne tovább menni, bármilyen helyzetben is. De, vajon az nem meghasonlott, képmutató állapot volna? Ön- és társbecsapás, saját lelkünk szemellenzős ámítása mindaddig, amíg a fásultság, életuntság vagy egy betegség már csak a túlélésre összpontosítja a figyelmet, és már nincs érkezés semmi másra figyelni. Árthatunk-e magunknak és másoknak nagyobbat annál, mint hogy nem jelezzük/ fejezzük ki bátorsággal a maguk idejében mindazon érzéseinket, amelyek legyenek tetszetősek, vagy fájdalmasak, de sajátjaink? Mert, hiszen ha bennünk élnek, önazonosságunk összetevői. Minden ezzel ellentétes megnyilvánulásunk szánalmas bajazzó-jelmez.

Non vesti la giubba!

 

Szerző: Horváth Erika

A további hírek is érdekelhetik Önt