Opera női szemmel - (10) Ruggero Leoncavallo: Bajazzók

A Bajazzók az olasz verista operák egyik legkiemelkedőbb remekműve. A „vero” szó jelentése: valós, igaz. Az irányzat égisze alatt született alkotások az élet leplezetlen, nyers valóságát túlhangsúlyozottan, túlzottan mutatják be. Egyszerű emberi sorsokat, mindennapi drámákat tárnak fel, egyetemes emberi történeteket mesélnek. Talán éppen ez a verizmus célja: megmutatni, hogy a társadalmi rétegek között nincs különbség, mert a lelki mélységek valósága nem válogat, s azokat senki el nem kerülheti; a verizmus lehúz egy leplet, és hirtelen láthatóvá válik minden ember rangtalanul, a maga pőreségében és ezáltal egyformaságában is.

Leoncavallo tehetségét kora nehezen ismerte el; több operát is írt, de csupán a Bajazzók vált híressé. A bemutatót maga Toscanini vezényelte, ezáltal mintegy szakmai jóváhagyással pecsételve meg a művet. Az opera különlegessége, hogy nem csak a zenei anyag, hanem a szövegkönyv is Leoncavallo alkotása. Szerkezetileg sem mindennapi: színpad a színpadon. Meghökkentő az, ahogy a játék valósággá válik, majd a valóság játéka tragédiába torkollik. Leoncavallo alkotása mélységes, életszerű, magával ragadó; szövege húsba markolóan igaz. Harmóniavilága, dallamai olyan érzékletesen idézik meg a dél-olasz calabriai kisváros piaci hangulatát, hogy aktív résztvevői leszünk a történetnek. A levegő fülledtségét, a mediterrán növényzet illatát, az érzelmek túlfűtöttségét, a szerelmi mámor ellenállhatatlanságát olyan zenei képekkel hallatja, melyek beillesztik a hallgatót egy életszerű érzésvilágba; ezt a remekművet hallgatva átéléseink rendkívül magasra hágnak.
A nyitány markáns, hangzása harsányan olaszos, visszhangos csinnadrattával. A hegedűk érzéki dallammal csábítanak. Ám rögtön utána a bőgők vészjóslóan morajló dallamfoszlányában felsejlik egy szívszorítóan sötét hangulat, ami úgy bujkál a hangzások között, akár egy tettre kész gyilkos. A kürtszóló lélekbemarkolóan vallja, hogy a lelki fájdalmak életveszejtő sötétsége tragédiához közelít. Csapongóvá lesz a hangzás, mintha tekeredne, nyúlna valami megfoghatatlan és elkerülhetetlen.  Majd a prológus, a megszemélyesített előjáték veszi át a főszerepet. Az ének-monológ lényege:

„Ti, nézők, ne gondoljatok
A szegény bohóc tarka mezére,
Ó, gondoljatok a lelkére inkább,
Emberi lélek az, akár a tiétek.”

A függöny felmegy, és kezdetét veszi a komédia, illetve az élet. „Mert más a színház s az élet, egymással meg nem férhet” – énekli Canio. A komédiások kordéja körül nagy a zsivaj, az odasereglett tömeg érdeklődve figyeli a beharangozót, amivel a színészek az esti előadásra hívogatnak, ízelítőt kínálva a mű hangulatából. Majd a harangok megszólalásával egy időben a vásári ujjongás csendesedni kezd, a tömeg szétszéled, mindenki a vecsernyére igyekszik.

A vándorkomédiások társulata: Canio és Nedda (férj és feleség), Tonio, a bamba és Beppo. A sors iróniája folytán megtörténik a házaspár magánéletében is ugyanaz, amit el kell játszaniuk a színpadon: a feleség el akarja hagyni a férjét, mert szerelmes lesz.

A valós életben Nedda életteli, fiatal teremtés, természetrajongó, álmodozó személyiség, akit férje beteges megszállottsággal félt mindenkitől, még a társulat bambájától is. A híres madárdal-ária nagy kihívása minden szopránnak, bravúros hangtechnikát igénylő rész, csupa díszítő motívummal, virtuóz magaslatokkal. Jelképesen Nedda szabadságvágya hallható ki ebből az áriából, szárnyaló lelkének tisztasága, a mindenséget, a szabadságot megcélozó reménye. „Ah, mindig vágyva egy képzelt, szebb hazába” – énekli. Nedda kétséget kizáróan szerelmes. 

Az ármány, az alantas erő testesül meg Tonióban, aki reménytelenül, elborult elmével szereti Neddát. Meg is vallja ezt, ám Nedda csúfosan kigúnyolja. Ekkor a férfi bosszúval fenyegeti. Nedda szerelmesét, Silviót várja, az egyszerű fiút, kinek szándékai tiszták, komolyak, hisz magával akarja vinni, illetve el akarja szöktetni az asszonyt. Nedda megérzései vészjóslóak; tudja, hogy a csalás következményei könyörtelenek, lelki-testi szinten egyaránt, és bár minden zsigerével a beteljesedést óhajtja, megpróbálja hárítani a férfi közeledését. Silvio hajthatatlan. Érzi szerelmük kiváltságos erejét, megbonthatatlan egységét. Szerelmi kettősük a fájdalom és a boldogság csodálatos váltóláza. A „nem lehet” és a „tied vagyok” áldottan átkos paradoxonja. A hegedűk, csellók hangzása öleli, emeli, megértőn kíséri a szerelmeseket. Az ármánykodó Tonio meglesi őket, és siet értesíteni a férjet. Silvio szerelmi vallomása könyörög, mámorral csábít. Nedda tudja, hogy a kárhozat tüzét vállalja, ha enged Silvionak. Ám a szerelem mindig beteljesedik… valahogy, valamilyen formában. A pár eltervezi a szökést, hogy tisztán, szabadon együtt élhessenek. Silvio elszalad, mert megérkezik a férj, Canio. Fékezhetetlen dühvel és erőszakosan ragadja meg nejét (a távolban Tonio ördögi röhögését halljuk), majd a szökésben levő férfi után ered, de nem éri utol. Vad indulattal rohan vissza, hogy feleségét faggassa. Leoncavallo fergeteges, morajló hangzásai heves és hirtelen keletkező félelemérzetet teremtenek. A féltékeny férj ijesztően kérdezi a szerető nevét. Becstelennek nevezi Neddát, és halálosan megfenyegeti. Követeli a nevet. De a szerelméhez hű nő nem vall. Közben közeleg az előadás kezdete, arra kell készülniük. Canio pojácának festi ki magát, bajazzónak öltözik. A férj megrendítő áriája következik. Kétségbeesett, önkínzó sírással énekel, hisz groteszk egybeesése, iróniája az életnek, hogy most játszania kell a színpadon. „Vedd fel a mezt, és mókázva rejtsd el vérző szíved, szerelmed romján.” A színpadi élet már csak ilyen. Bármi is van odakint az élet kulisszáiban, abban a pillanatban, amikor a színész a rivalda elé áll, semmi más nem létezhet, csak szakmai öntudatosság és teljes jelenlét abban a helyzetben, amit a játék megkövetel. 

(Kedves Olvasó, kiragadnálak most egy pillanatra az opera cselekményéből, és megkérnélek, hogy próbáld meg átérezni, mit jelent színpadi előadónak lenni; képzeld el, hányszor és hányféle valós életgondot kell elrejtenie egy szereplőnek, ha elétek kiáll; milyen emberpróbáló lelkierőt kell magából előcsiholnia, hogy személyes fájdalmai ne látszódjanak, és ezt ti – a tisztelt nagyérdemű – még csak ne is sejthessétek!)
A Vesti la giubba (Öltsd magadra a jelmezt) ária lelket megrázó mondandója mélyen megrendíti azt, aki csak egyszer is meghallgatta. Mindannyian éltünk át már ilyet, nőként, férfiként egyaránt, hogy szinte elhordozhatatlannak vélt lelki fájdalmaink dacára is, halálosan fájó megcsalatottságban akár, de ki kellett lépnünk az élet színpadára: a szürke mindennapok könyörtelen kötelesség-vadonába. Az élet is egy színpad, ahol szakadatlanul játszanunk kell azt a szerepet, amelyet a Nagy Rendező ránk szabott. De operánk bajazzója most az élet színpada mellett a játék színterére is fel kell vigye ezt a – számára elhordozhatatlan – fájdalmat.

Az intermezzo súlyosan, vészjóslóan indít, majd a hegedűk magas, angyali hangzása mintha fénnyel jelölné az ég felé vezető utat; érezni véljük, ahogy a megtisztult lélek a menny felé készül, itt hagyva a mulandó létet és a legmagasabb rendű érzéssel, szerelemmel a szívében adva át magát a testi elmúlásnak. Végül a bőgők gyilkos hangzását a hárfa és a hegedűk szférákba emelő csillogása oldja.

Mindig újra és újra, megunhatatlanul átjár az opera minden dallama, harmóniája, érzékletes hangzásai. Annyira összetett, kidolgozott és dallamokkal dús minden zenekari megszólalás, hogy talán önmagában is megállná a helyét mint önálló szimfonikus mű. Erre a tökéletesen egész, egységes és a maga nemében egyedi hangalapra építi fel Leoncavallo zseniális bravúrral az énekszólamok és a kórus részeit, egy olyan polifonikus csodát alkotva, amely hallani engedi külön az önállóan létező zenekari dallamívet, valamint a rá építkező szereplők áriáját is. Ritka, kivételes és egyedi. A zenekar – ebben az operában különösen – önálló szereplő. E bámulatos hanghatás a kiválóság magaslatára emeli a remekművet.

Kezdetét veszi a komédia. A beharangozó erőteljes; nagy tömegzsivajjal és tompa, hörgő nagydobütésekkel, valamint éles trombitajelzéssel indít. Majd a vásári hangulatot, a fülledt nyáresti lég bujaságát Leoncavallo lágy dallamba szövi. A színpadon érzékelhető a még láthatatlan feszültség; nyúlik, tekeredik, akár egy inda, a terjeszkedő veszedelem, az indulat fékezhetetlen démona. A komédiában is ott tart a cselekmény, hogy a férj a szerető nevét követeli. Bár Nedda még reménykedik, hogy férje lecsillapodik, rémülten ismeri fel, hogy ez már rég nem a komédia része. Canio bomlott elmével saját féltékenységének a rabja, és teljességgel megfeledkezik a helyzetről, a közönségről, a komédiáról. A valóság szó szerint véresen komollyá fajul, mert neje nem leplezi le szeretője kilétét, így Canio legyilkolja őt. A nézőtérről a színpadra rohanó Silvio elárulja magát, így ő is Canio áldozata lesz. Kíméletlen, kéjes bosszúvággyal gyilkol. A bamba Tonio a visítva menekülő közönség felé fordul, őrülten összeötvözve életet-komédiát, és a színpadi játék végét berekesztő mondatot hörgi: „La commedia e finita!” A színpadon és az életben egyaránt. Dermesztő hangzásváltozatban, egy hátborzongató, fémesen erőszakos, zuhanó futam – a Canio áriájából visszaköszönő dallamív – hanghatásával ér véget az opera. 

Megrázó és hatásos ez a remekmű… Vajon miért olyan keservesen nehéz egy kapcsolatban idejében észlelni, átlátni, hogy az összeomlás menthetetlenül és megállíthatatlanul közeleg? Bármilyen fájdalommal is járjon, de őszinte magunkba nézéssel el kell néha fogadni, hogy minden próbálkozásunk ellenére véget érhet, mert valamiért az a sorsa. Mégis micsoda emberfeletti erőre van szükség előbb a helyzet felismeréséhez, majd az önmagunkkal szembeni tisztánlátáshoz s aztán a társhoz való maradéktalan őszinteséghez. Lélekszinten mindig mindent tudunk, de ezt oly sokszor elhallgatjuk még magunk előtt is! Miért lenne mániákusan féltékeny Canio, ha ő biztosan állna szerelmes férji minőségében, tudva, érezve azt, hogy asszonya boldog?! Miért menekül Nedda más férfi karjába? Hiszen nem romlottsága és nem kéjvágya hajtja.  Azért, mert a lelkük legmélyén pontosan érzik, hogy a baj nem kicsi, hanem hatalmas; látják az igazságot, de könnyebb kifele vádaskodva elhallgattatni lelkük figyelmeztető vészharangját, hogy a házasságuk nagybeteg. Ketten felelősek ezért, hiszen ketten tették azzá. A kapcsolati gondok ebben az esetben sem a bekövetkezett tények miatt keletkeztek. Ez csupán okozata lett annak az oknak, mélységnek, amivel a felek nem akartak szembenézni. A külvilágot be lehet csapni egy ügyesen megrendezett színjátékkal, de önnön lelkünket soha. Ennek megkísérlése akár tragédiához is vezethet. Az opera fájdalmasan ragadja meg a tragédiához vezető pillanatot. Talán mindig lehetne tovább menni, bármilyen helyzetben is. De, vajon az nem meghasonlott, képmutató állapot volna? Ön- és társbecsapásunk, saját lelkünk szemellenzős ámítása mindaddig tarthat, amíg a fásultság, életuntság vagy egy betegség már csak a túlélésre összpontosítja a figyelmet, és már nincs érkezés semmi másra figyelni. Árthatunk-e magunknak és másoknak nagyobbat annál, mint hogy nem jelezzük/fejezzük ki bátorsággal a maguk idejében mindazon érzéseinket, amelyek, legyenek bár tetszetősek vagy fájdalmasak, de sajátjaink? Mert hiszen ha bennünk élnek, önazonosságunk összetevői. Minden ezzel ellentétes megnyilvánulásunk szánalmas bajazzojelmez.

Szerző: Horváth Erika

A további hírek is érdekelhetik Önt