Opera női szemmel - (1) Pillangókisasszony

Puccini hősnőjének magyar neve Pillangókisasszony, angolul Madama Butterfly, japánul Csocsoszán. Ha indián névvel is illethetném a főszereplőt, akkor Tiszta Nő-lenne a neve. Tiszta: ebből fakadóan hiszékeny, gyanútlan. Szeretni tudása gyermekien ártatlan, önzetlen és odaadó. Finomsága leheletszerű. Puccini lélegzetállító dallamívvel lépteti színre Csocsoszánt. Úgy érkezik-zeneileg is-, mint egy világító csoda: szépsége belülről fakadó, tüneményes. Aki behúnyt szemmel hallgatja, az is látni véli, érezni képes a Puccini-s szárnyalás által, milyen is Pillangókisasszony valójában.

Szerelmes, tehát gondolkodás nélkül feltárja önmagát, apró titkait; a legnagyobb komolysággal mutatja meg életéhez tartozó tárgyait – észre sem veszi, mert fel sem tételezi, hogy eközben Pinkerton, a vőlegénye, megmosolyogja.  Mi, nők, általában a” mindent vagy semmit” alapon tudunk és merünk szeretni. Bátorsággal, vakmerőenCioCioSan is így szeret –, tehát  elkötelezi magát; vállalja a megvetést, a gyalázatot, a társadalmi kitagadást. Hiszen a szerelem egységétől reméli a biztonságot.

Bár naív,  Pillangó érzelemvilága mégis érett; így kötelezi el magát a házasságra. Komolyan gondolja és kizárólagosnak hiszi. Megérkezésnek éli. A japán nőkre jellemző fegyelemmel és tartással, hagyományőrzően, mégis egyedien.

Puccini a szerelmi kettősben értésünkre adja, hogy ott és akkor, azokban a pillanatokban, a férfi is komolyan gondolta és annak érezte a szerelmüket. Megérinti a hallgatót az a milliő, ami csakis két emberre tartozó pillanat; Puccini ezt akkora érzéssel alkotta meg, hogy az intimitásba való “belehallgatás” semmilyen szemérmet meg nem sért. Boldog részesei lehetünk kívülállókként is szerelmük mámorának.

Van ebben a zenei pillanatban valami hatalmas szentség, áldás. Ott simul a dallamok fölött a mennyei pecsét...

 

Pillangó tisztasága semmit meg nem kérdőjelez. Feltétel nélkül átadja, odaajándékozza magát szerelmének, és fel sem merül benne, hogy kételkedjen az ígéretekben. Pinkerton ugyanis azt ígéri, hogy amire a fecskék újra visszatérnek,  ők ismét együtt lehetnek.

Az asszonnyá lett Pillangó komoly, elszánt, hű és türelmes. Három éve várja már Pinkertont. (Talán Amerikában még nem jöttek vissza fecskék?) Rendületlen hittel vár; kisfiát nevelve. Szenvedése nem kérkedő, nem látványos.

Egyszerre lehet hallani a feszült várakozás dinamikus erejét, ugyanakkor a hangokba rejtett szomorúságot is. Pillangó szerelmi alázatban él (nagyon elértéktelenedett tulajdonság ez manapság.)

Szerényen, töretlenül őrzi-vigyázza mindennapjainak tevékenységével a szerelmet. Jelenléttel él. Türelmesen. Ő maga egy oltár. Immár nem csak hitves, hanem anya is.

Hangsúlyoznám a zenei szünetek jelentőségét, azt a pillanatot amely két hang között a csendet képezi. Ami nem is csend valójában. Hanem teret enged a hallgatónak érezni az éppen zajló pillanatot – saját továbbgondolási szabadsággal.

Másodpercek, vagy azok töredékei. Lehet feszültség, vagy éppen oldás…vagy megadás.

Lélek-kapukat mozgat meg Puccininek az a zenei pillanata, az a dicsőséges, büszke szeretet-erő, amikor Pillangó behozza a kicsi Pinkertont. Zeneileg hatalmas pillanat. Minden előadáson végigszalad minden érzékszerven. Átütő, és mindig új érzést ébreszt. Felpörget valamit a lélek mélységeiből. Megmutatja azt az őserőt, ami egy anyában él.

Pillangó a minden ténynek ellentmondó, minden hírrel szemben álló belső, igaz, tiszta érzését éli. És vár. Továbbra is vár – mindent vagy semmit. Senkinek és semminek nem akarja alárendelni értelmét. Szívével tudja, érzi, hogy még látni fogja Pinkertont. Csak tiszta szerelem tud így hangzani.

 

A Pillangó-Suzuki kettős: a női kibontakozás, a női szolidaritás és összeadott erők csodás zenei gyöngyszeme. Gyöngéd harmóniavilággal hullatja elénk Puccini a verbéna-szirmokat. Érzékelhető az illat…  illan fölöttünk a levegőben! Dúsan, védelmezően, ékesen, akár egy fátyol.


Pillangó hitének  tanúságtétele a híres zümmögő kórus. Érzékelhető a dallamban az ünnepi várakozás varázslata. Az elszántság, a vakmerőség. Az, ahogyan egy nő mindent egy lapra tesz fel, és vállalja érte a felelősséget. Mindvégig. Mindaddig, amig az Ég jóváhagyja – vagy elveti a kérelmét. Ott zümmög a dallamban ez a szomorú előérzet.

 

A teljes operát áthatja egy szürke sejtelem. A dallamok között, a hangokban mindvégig bujkál, rejtőzködik, valami hihetetlen bravúrral megkomponálva a dráma előszele. Nem tudjuk, és mégis érzékelhető. Lappang, emelkedik, hogy megtörténhessen a tragédia. Létrejöhessen az áldozat. A mindenkori nőé, a mindenkori anyáé.
Zeneileg is tiszta marad mindvégig ez a történet. Pillangó vállalja sorsát: feláldozza önmagát, hogy a társadalom előtt kisfiának becsülete lehessen. Puccini olyan árnyalatokkal, törékeny dallamokkal és légies harmóniavilággal mesél, amibe kapaszkodni lehet. Merítkezni benne, élni általa. Tisztulni és épülni.


Mi az, tulajdonképp, ami miatt ez a szerelem egy hirtelen épülő, majd lángoló és elhamvadó máglya volt? Miért, és ki ölte meg ezt a szerelmet? Mi írtja ki a mai napon is a tiszta érzéseket? Miért nem vállalható egy érzés, egy érzelem? Pinkerton igaz szerelemmel szerette Pillangót? Vajon, ami nem látszik, az nem is létezik?

 

Szerző: Horváth Erika

A további hírek is érdekelhetik Önt