Puccini hősnőjének magyar neve Pillangókisasszony, angolul Madama Butterfly, japánul Csocsoszan. Ha indián névvel is illethetném a főszereplőt, akkor Tiszta Nő lenne a neve. Tiszta: ebből fakadóan hiszékeny, gyanútlan. Szeretni tudása gyermekien ártatlan, önzetlen és odaadó. Finomsága leheletszerű. Puccini lélegzetállító dallamívvel lépteti színre Csocsoszánt. Úgy érkezik – zeneileg is –, mint egy világító csoda: szépsége belülről fakadó, tüneményes. Aki behunyt szemmel hallgatja, az is látni véli, érezni képes a puccinis szárnyalás által, hogy milyen is Pillangókisasszony valójában.
Szerelmes, tehát gondolkodás nélkül feltárja önmagát, apró titkait; a legnagyobb komolysággal mutatja meg életéhez tartozó tárgyait – észre sem veszi, mert fel sem tételezi, hogy eközben Pinkerton, a vőlegénye, megmosolyogja. Mi, nők általában a „mindent vagy semmit” alapon tudunk és merünk szeretni. Bátorsággal, vakmerően. Csocsoszan is így szeret – tehát elkötelezi magát; vállalja a megvetést, a gyalázatot, a társadalmi kitagadást. Hiszen a szerelem egységétől reméli a biztonságot.
Bár naiv, Pillangó érzelemvilága mégis érett; így kötelezi el magát a házasságra. Komolyan gondolja, és kizárólagosnak hiszi. Megérkezésnek éli meg. A japán nőkre jellemző fegyelemmel és tartással, hagyományőrzően, mégis egyedien.
Puccini a szerelmi kettősben zenéje által mintha értésünkre adná, hogy ott és akkor, azokban a pillanatokban talán a férfi is komolyan gondolta, komolynak érezte a szerelmüket. Megérinti a hallgatót az a miliő, amelyet a csakis két emberre tartozó pillanat teremt; Puccini zenéje csak addig visz, ameddig az intimitásba való „belehallgatás” semmilyen szemérmet meg nem sért. Boldog részesei lehetünk kívülállókként is szerelmük mámorának.
Van ebben a zenei pillanatban valami hatalmas szentség, áldás. Ott simul a dallamok fölött a mennyei pecsét…
Pillangó tisztasága semmit meg nem kérdőjelez. Feltétel nélkül átadja, odaajándékozza magát szerelmének, és fel sem merül benne, hogy kételkedjen. Pinkerton ugyanis azt ígéri, hogy amire a fecskék visszatérnek, ismét együtt lehetnek.
Az asszonnyá lett Pillangó komoly, elszánt, hű és türelmes. (Talán Amerikában még nem jöttek vissza fecskék?) Három éve várja már Pinkertont, rendületlen hittel, kisfiát nevelve. Szenvedése nem kérkedő, nem látványos.
Egyszerre lehet hallani a feszült várakozás dinamikus erejét, ugyanakkor a hangokba rejtett szomorúságot is. Pillangó szerelmi alázatban él (nagyon elértéktelenedett tulajdonság ez manapság).
Szerényen, töretlenül őrzi-vigyázza mindennapjainak tevékenységével a szerelmet. Ő maga egy oltár. Immár nemcsak hitves, hanem anya is.
Hangsúlyoznám a zenei szünetek jelentőségét, azt a pillanatot, amely két hang között a csendet képezi. Ami nem is csend valójában. Hanem teret enged a hallgatónak megérezni az adott helyzetet – saját továbbgondolási szabadsággal. Másodpercek vagy azok töredékei. Lehet feszültség, döbbenet vagy éppen oldás… megadás. Ilyen az a momentum, amikor Pillangótól megkérdezi a konzul, hogy mit tenne, ha Pinkerton többé nem térne vissza.
Lélek-kapukat mozgat meg Puccini zenéje, az a dicsőséges, büszke szeretet-erő, amely akkor nyilvánul meg, amikor Pillangó behozza a kicsi Pinkertont. Kolosszális zenei pillanat, mely mindig új érzést ébreszt. Felpörget valamit a lélek mélységeiből. Megmutatja azt az őserőt, amely egy anyában él.
Pillangó a minden ténynek ellentmondó, minden hírrel szemben álló belső, igaz, tiszta érzését éli, és vár. Továbbra is vár – mindent vagy semmit alapon. Senkinek és semminek nem akarja alárendelni léte értelmét. Szívével tudja, érzi, hogy még látni fogja Pinkertont. Csak tiszta szerelem tud így hangzani.
A Pillangó–Szuzuki kettős: a női szolidaritás és összeadott erők csodás zenei gyöngyszeme. Gyöngéd harmóniavilággal hullatja elénk Puccini a verbénaszirmokat. Érzékelhető az illat… illan fölöttünk a levegőben! Dúsan, védelmezőn, ékesen, akár egy fátyol.
Pillangó hitének tanúságtétele a híres zümmögő kórus. Érzékelhető a dallamban az ünnepi várakozás varázslata. Az elszántság, a vakmerőség. Az, ahogyan egy nő mindent egy lapra tesz fel, és vállalja érte a felelősséget, mindvégig. Mindaddig, amig az ég jóváhagyja – vagy elveti a kérelmét. Ott zümmög a dallamban ez a szomorú előérzet.
A teljes operát áthatja egy sötét sejtelem. A dallamok között, a hangokban mindvégig bujkál, rejtőzködik hihetetlen bravúrral megkomponálva a dráma előszele. Nem szembesülünk vele közvetlenül, és mégis érzékelhető. Lappang, emelkedik, feltartóztathatatlanul kanyarog a tragédia felé, hogy az áldozat értelmet nyerjen. A mindenkori nőé, a mindenkori anyáé.
Pillangó vállalja sorsát: feláldozza önmagát, hogy a társadalom előtt kisfiának becsülete lehessen. Puccini olyan árnyalatokkal, törékeny dallamokkal és légies harmóniavilággal mesél, amelybe kapaszkodni lehet. Merítkezni benne, élni általa. Tisztulni és épülni.
Mi az tulajdonképp, ami miatt ez a szerelem egy hirtelen épülő, majd lángoló és elhamvadó máglya volt? Miért és ki ölte meg ezt a szerelmet? Mi semmisíti meg a tiszta érzéseket? Miért nem vállalható egy szerelem? Pinkerton igaz szerelemmel szerette Pillangót? Vajon ami nem látszik, az nem is létezik?
Szerző: Horváth Erika
