Opera női szemmel - (5) Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára

„A Kékszakállú zenéjéből az ősi, mélygyökerű magyarság szűzi, tiszta levegője árad. Olyan, mint a székely fenyveseké” – véli Kodály.

A zene hanganyagát tekintve pentaton népdalainkra emlékeztet. Hangzásvilága monumentális; olyan, akár egy zenei panteon. Miközben hallgatjuk, éreznünk kell: magasról hozott tudást rejt, amely számunkra csupán sejthető.

Tematikája mítoszra épül. Bartók ősmagyar regöléssel indít. Meghagyja zene nélkül hangzani, megalapozott hatást keltve. Népünkre, hagyományainkra, erkölcsünkre alakítva, finomítva.

„Haj, regö, rejtem / Hová? Hová rejtsem? (…) / Hol a színpad: / kint-e vagy bent…? / (…) Az világ kint haddal tele, / De nem abba halunk bele…”

Drámai utalást hordoznak ezek az ősi rímek arra a bonyolult és örök-rejtélyes állapotra, ami férfi és nő kapcsolatát jelenti. Amely mennybe emel, vagy pokolba taszít. 

A szerelemben olykor elveszíthetjük a kapcsolatot benső lényegünkkel, mert perzsel a bennünk lángoló tűz. Hatalmas erő. Érzés, ami fölött nincs hatalmunk. Döntéseink megtagadhatják ugyan, de ott bent perzsel, mindaddig, amíg perzselnie hivatott.

Ilyenkor van úgy, hogy talán szerepet játszunk, öntudatlanul. Vagy úgy tagadjuk meg/le ezt a tüzet, hogy már magunk sem ismerjük fel, mi is mozgat voltaképp. Elvész a realitással való kapcsolatunk: hol a színpad? kint-e vagy bent?  

Olyan a mű, mint egy dimenziókapu. Belátást enged abba a titkokkal teli világba, ami egy szerelem színtere.  Amit őseink, nagyon illően, a rend elemének tartottak. Hiszen csodálatos, szógyökökre épülő nyelvünkben a szer rendet jelent.

Így a szerelem az élet-rend elemi alapja.

Az örök nő, jelen esetben Judit, mindent hátrahagyva követi az érzést, ami Kékszakállú felé hívja. Vállalja, hogy szakít vőlegényével, szüleivel, múltjával, mert lénye őstudása, sorsa küldi a vár felé. Bár fél, és az elején bizonytalan, mégis bemegy.

Kékszakállú megszólal: „Megérkeztünk!”

Egy atommag energiájával hat ez az egyszavas mondat. Elkötelezettség, megérkezés egy olyan közegbe, ahol lenniük kell. Ritka szerencsés helyzet, hisz mindkét fél szerelmes.

Itt véget is érhetne a történet. Megérkeztek egymáshoz.

Több szerelmen átestünk már mindannyian. Ám amikor egy közös élet elindul, mindent vagy semmit alapon szeretnénk együtt lenni szerelmünkkel. Tudni akarjuk lényének legrejtettebb titkát, lelkének színét, szellemének magasságát, tetteinek láncolatát, elveit, erkölcsét, mindent.

Bartók zenéjéből olyan tudás hallható, amely rendkívüli bölcsességet tükröz. Finoman összeillesztett harmóniák. Ha semmit nem mondanának a szereplők, akkor is éreznénk, hogy éppen mi történik.
Kékszakállú sorra kitárja az ajtókat. Illetve kulcsokat ad át Judit kérésére. E gesztus mély szimbolikával bír. Ha egy férfi vagy egy nő kulcsot ad saját lelkéhez, annak titkaihoz, akkor bízik a másikban. Maradéktalanul és feltétel nélkül. Védtelen, ám egységet biztosító állapot. Ezért a bizalomért, odaadásért lehet hálásnak lenni – vagy vissza lehet élni vele.

Judit világossá, fényessé akarja tenni a várat, illetve a férfi életét.

„Tündököljön a te várad!” – hiszen annyira komor és sötét.

Kékszakállú kérdez, és figyelmeztet: „Emlékezz rá, milyen hír jár!” – a háttérből hallható sóhajtások az elhagyott nők gyötrelmei, de talán Kékszakállú fájdalma is egyben.

Odaadja hát az első kulcsot. Láncok, kardok, véres patak látványa fogadja a nőt. Az élet letépett láncai, levetkőzött belső kényszerek, gyötrelmek, amelyek minden emberi élet velejárói.

Aztán az önmagával vívott csaták ajtaja nyílik. Judit elborzad, ám továbbhalad.

Kékszakállú elénekli: várának, illetve lelkének mélye reszket, mert nem akarja, hogy úgy legyen vége szerelmük csodájának, ahogy a többi asszonnyal történt. Megengedi az ajtók nyitását, de kéri Juditot, hogy vigyázzon arra az egységre, amely őket egybefűzte. Itt Bartók olyan lélekhúrokat penget, melyekből érezhetővé válik Kékszakállú gyöngédsége, féltése, szerelme. Ugyanakkor férfierejének alázata. A bizalmas megadás. „Váram sötét töve reszket…”

Kékszakállú tudja, énekli… „most már mindegy”. Elkezdődött a nyitogatás, innen már nincs visszaút. Megadóan adja a kulcsokat, bízva Judit bölcsességében.

A kincseskamra tárul szemünk elé. Mennyei zene, ragyogó hangzások. Minden kincsét: lelkit-földit Juditnak ajánlja.

Gyönyörűséges kertet nyit a következő ajtó: valószerűtlen szépség és illat-ár.

A férfi lélek-kertje, ápolt virágok dús rejteke. Itt már nehezebb a haladás, mert Judit kérdései mélyre hatnak: ki öntözte a virágokat? Kékszakállú megpróbálja a jelenben tartani: „Judit, szeress, sohse kérdezz…” Hisz mindene a nőé.

Az ötödik ajtó a mű katartikus pillanata. Zeneileg is olyan, mint egy piramiscsúcs. Eddig ígéretesen fölfele haladtak szerelmük útján, és most elérkeztek egy mindent átütő és átalakító magaslatra. Kékszakállú megmutatja birodalmát, életének egyediségét, és teljes mértékben átadja magát Juditnak.

A nő megilletődve csodálja. Borzongató a zenei megoldás, ahogyan Judit megszólal. Bartók elhallgattatja a zenekart, és csak a nő hangja hallható:

„Szép és nagy a te országod!”  Tapintható ez a katarzis, amit mindketten átélnek.

Kékszakállú boldog, hiszen vára újra tündököl. Beteljesülést óhajt. Most minden tiszta és tökéletes! Távlatok, végtelen horizontok nyílnak ezen a magaslaton.

Két irány kínálja magát: a végzet és a sors. Sejthető, hogy melyik lesz, hiszen elhangzik: „Véres árnyat vet a felhő”.

Judit kéri a maradék két kulcsot: „Nem akarom, hogy előttem csukott ajtóid legyenek!” – zaklatottságát Bartók lelket rázó zenével fogalmazza.

Vajon, miért nem elég a tény, hogy a férfi szereti? Hiszen jól tudja, hogy léteztek más asszonyok is a férfi életében!

Azért nem, mert kizárólagosságát a mindent tudással szeretné biztosítani. Megkapja hát a hatodik kulcsot is.

Torokszorító zenei momentum a könnyek tava, ami a hatodik ajtó mögött nyílik. Csendes, megindító és tiszta hangzások. Amilyenek a fehér női könnyek… És a férfikönnyek is, talán. Megrendítő fájdalommal mondja Kékszakállú. „Könnyek, Judit… könnyek.” Megszólalása nehéz pillanatokat teremt. Ha eltöltené mindkettőjüket az a bizonyosság, hogy immár eggyé váltak, ha hinnék, hogy egy tiszta és igaz szerelemben a hűség nem megkérdőjelezhető, hanem egy sine qua non állapot, itt még megmaradhatna a beteljesülés.

De Judit ezt feltételhez, a hetedik kulcshoz köti. Kékszakállú erélyesen elutasítja. Ugyanakkor a legszebb vallomással illeti a nőt: „Te vagy váram fényessége.” A férfi életének, lelkének az üdve. Judit mégis követel. Hiszen nem csak sejti, hanem bizonyosságal érzi, tudja, mit rejt a hetedik ajtó.

Ki is mondja, ám mégis látni akarja.

Kékszakállú ettől a pillanattól kezdve már a rettegett mítosz hősévé vedlik át. Immár hírhedtsége szüremlik át a harmóniákban – az, hogy ő Judit szemében már nem az imádott férfi, hanem egy nőfaló. Sejteni, érezni lehet, hogy ez itt és most a szerelmük végét jelenti. Odaadja hát az utolsó kulcsot is, és megadással látni engedi múltjának asszonyait. Judit ezzel a szembesüléssel, tudással nem tud többé szerelmesen kapcsolódni. Félelem nehezül rá, nem érzi már kizárólagosságát, szépségét és azt sem, hogy Kékszakállú őt szereti. Eszelősen hasonlítgatja magát előző sorstársaihoz. Bomlott állapotban tiltakozik, amikor Kékszakállú ráterít egy olyan palástot, amilyet minden régi asszonya visel, és amely jelképesen „megöli” a nőket. Lelkileg hagyja őket elvérezni.

Judit is már csak egy lett a többi közül…

A vár, a férfiélet ismét sötét komorságba süllyed.

Vajon miért olyan nehéz elfogadni egy szerelemben azt a tényt, hogy ott és akkor egy olyan szent erőtér jön létre két lélek között, amit sem múlt, sem jövő veszélye nem képes fenyegetni?

Fogadjuk el, hogy mindannyiunk lelkének van felségvize, amit, ha tiszteletben tartunk, megmaradhat az élet ritka kincse: a szerelem. S talán idővel feszegetés nélkül minden ajtó kitárulhat, magától.

Vajon hogyan alakult volna a történet, ha Judit lett volna a vár úrnője és a kulcsok őrzője…?

Szerző: Horváth Erika

A további hírek is érdekelhetik Önt