My Fair Lady
George Bernard Show Pygmalion című drámája a görög mitológiából ihletődött. Az eredeti mítosz szerint a szobrász Pygmalion egy gyönyörű nőt ábrázoló elefántcsontszobrot farag és olyan elragadtatással csodálja saját alkotását, hogy belészeret. Megkéri Aphroditét, hogy egy hasonló szépségű feleséggel örvendeztesse meg. A szerelem és szépség istennője úgy teljesíti kívánságát, hogy életre kelti a szobrot. G.B. Show vidám történettel „faragta” korszerűvé a művet; ebből ihletődve Frederick Loewe (A.J Lerner szövegkönyve alapján) fergeteges musicalt komponált és zseniális analógiával emelte ki a mítosz lényegi mondandóját, módosítva a happy endet. A cím érzékletes: My – a hölgy valakié... A Fair jelentésének több értelmezése is van és majdnem az összessel találkozunk a musical során: Eliza becsületes, kifogástalan, méltányos, lojális, szépséges, sokat ígérő; mindezen erényekkel rendelkezve mégis ki kell érdemelnie a Lady-séget? Kiderül a musicalből; amely az 1956-os ősbemutóját követően Broadway egyik legsikeresebb előadásává lépett elő (2710 estét ért meg, töretlen sikerrel) és az 1964-ben megfilmesített változata többszörös Oscar-díjat nyert. Vidám, vérpezsdítő zenéje sokszínű: betekint a swing, foxtrott, tango, klasszikus jazz, blues világába, de otthonra talál benne a fanfár és a szimfonikus reminiszcencia is. Ez a kavalkád ötletdús; mindvégig élvezetes, kellemes hangzásokkal, egyedi stílussal komponálva. Loewe melódiái ráérzéssel világítják meg a történet részleteit; minden zeneszám egy önálló sláger, maga a cselekmény egyszerre hétköznapi és különleges. Hogyan hozható közös nevezőre az ellentmondás? A szerelem révén... Ilyen egy igazi love story – senki nem tud kitérni előle (még az érzés ellen hevesen tiltakozó, azt tagadó, zárkózott, hivatásának élő Higgins professzor sem). A cím jelképes: a férfi útja a nő felé, a birtoklástól a csodálatig. Vajon, hogyan jut el Higgins a felismerésig, hogy Eliza egy igazi lady? Hogyan alakul a vadóc Eliza hálásan szerető, önmagát becsülő nővé?
A musical rokonszenves közvetlenséggel dalol a lelki történésekről.
A cselekmény London utcáin indul – Loewe kirobbanó hangzásai megszólaltatják az utca morajlását, előkelő urak és hölgyek özönlenek kifele az Operházból. Henri Higgins, a híres nyelvészprofesszor figyeli a beszélgetéseket, örökösen a fonetika körül forognak gondolatai. Szenvedélyesen fürkészi a nyelvi disszonanciákat, különleges képességével tévedhetetlenül megállapítja bárki származását. A közismert fonetikus, a beszéd tudományának professzora felfigyel egy utcai virágáruslány beszédére, a „galamb-zaj” -ra (ahogy a hanglejtést nevezi). Nyers megvetéssel jegyzeteli a zsargont/ slenget, a kifordított szóhasználatokat. Eliza riadtan észleli, hogy a két gentleman – Higgins és Pickering róla beszélget. Higgins, a finom angol úr elhivatottan küzd Shakespeare nyelvének megtisztításáért. Eliza kikéri magának, hogy bárki is papírra vesse vagy kigúnyolja mindazt, amit mond, hiszen ő semmi rosszat el nem követett – sírja. A két gentleman harsányan kineveti a bájosan maszatos lányt, miközben Higgins magabiztosan állítja, hogy fél év alatt igazi úrinőt tudna faragni a lányból, aki addigra olyan megtévesztő tisztasággal beszélné az angol nyelvet, hogy a sznob, úri réteg nem is gyanakodna származására. Eliza elgondolkodva hallgatja mindezt, Higgins aprópénzt szór a kosarába, miközben rá sem néz. A londoni éjszakában sétálva Eliza csendes, meleg otthonról és egy szerető férfiról ábrándozik. Apja, Alfred Doolittle épp egy kocsma előtt álldogál és „jószokásához” híven elkéri lánya bevételét, hogy hajnalig folytathassa a dorbézolást. Amikor dühösen, kelletlenül odaadja apjának a pennyket, Eliza eldönti, hogy változtat az életén.
Az előkelő Higgins ház a tipikusan szolid, úri angol otthonok díszpéldája: szobalányokkal, házvezetőnővel, komornyikkal. Ide csenget be Eliza, arra hivatkozva, hogy hallotta Higgins kijelentését, miszerint megtanítaná helyesen beszélni, hát eljött, s mint becsületes úrinő, megfizeti a nyelvórákat, nem várja el ingyen, csak a professzor tanítsa ki, hogy valódi virágboltban dolgozhasson. Higgins, az egy szusszra elmondott monológot gramofonra rögzíti, észre sem veszi, mennyire lekezelőn válaszol az egyszerű lánynak. Pickering és Mrs. Pearce, a házvezetőnő védelme alatt Eliza biztonságban érzi magát és végül ott marad. Hosszú hónapok, álmatlan éjszakák telnek el végtelennek tűnő fonetikai gyakorlatokkal. Higgins elvárásai magasak, tárgyként kezeli, „faragja” a fiatal nőt, ételt, italt, pihenést von meg tőle, csak hogy gyakorlásra kényszerítse. Eliza észrevétlenül csiszolódik, modora beszédével arányosan finomul. Higgins nem észleli, hogy gesztusai, kegyetlenkedése, dühöngése mögött egy új, eddig ismeretlen érzés kezdi befészkelni magát a szívébe.
Fél év megfeszített tanulás után a professzor késznek tartja tanítványát az első megmérettetésre, elviszi a lóversenyre. Eliza szépsége, kifogástalan viselkedése, tiszta angol beszéde mindenkit elkápráztat, Mrs.Higginst, a professzor mamáját is. Csakhogy Eliza társalgás közben bátorságot kap és bár kiváló angolsággal teszi, olyan sötét élettörténeteket ecsetel, melyekkel alaposan meghökkenti a társaságot. A lóverseny izgalma régi modorát is előhozza: nyers, bárdolatlan mondata botrányosra sikeredik, az úri közönséget szinte ájulásig menően megbotránkoztatja. Megrökönyödésük merő sznobizmus. Higgins gyorsan hazaviszi a lányt, különösebb jelentőséget nem tulajdonít a történteknek, hiszen a fő esemény, a nagykövetségi estély (a szobor- avatás?) még hátra van, közeledik Higgins és Pickering fogadásának döntő megmérettetése. Ezen az estén vizsgázik majd Eliza (és az angol arisztokrácia). A fogadás tétje nem más, mint az, hogy fény derül-e a ladyk és gentlemenek körében a lány származására, vagy sikerül megtéveszteni őket a kifogástalanra csiszolt beszéddel, nemesült modorral?
Eliza gyönyörű, bámultos az estélyi ruhájában, vonásai és tartása akár egy hercegnőjé. A két agglegény, Higgins és Pickering szájtátva nézi az indulásra kész hölgyet, büszkén viszik a követségi estélyre. A lány nem okoz csalódást, sőt, feltűnést kelt szépségével, finomságával, az előkelő társaság középpontja lesz, nagyhercegek, hercegnők, nagykövetek csodálják; ő ezt fejedelmi tartással fogadja, olyan magától érthető természetességgel, hogy az estélyen jelenlévő Kárpáthy Zoltán,a világhírű nyelvész megállapítja: szilárd meggyőződése – Eliza akcentusát tekintve – hogy csakis magyar királyi vérvonalból származhat. Ennek hallatán Higgins harsányan felnevet, haza indul Elizával és Pickeringgel. Otthon, a két férfi örömujjongása öndicsőítéssé fajul. Mindeközben Eliza csendesen figyel, várja, hogy észre vegyék, hozzá is legyen egy kedves szavuk, de ez nem történik meg. Kizárólag saját érdemüknek tulajdonítják a sikert. Hajnalban, amikor nyugovóra térnének, Eliza kifakad, visszaadja Higginsnek az ékszereket és bejelenti, hogy elmegy. Felismeri, hogy ő most már sehova sem tartozik, hisz ahonnan jött, oda nem tudna visszatérni, viszont az új helyzetében nincs helye. Henri nem fogja fel mi történhetett hirtelen Elizával. Csakhogy, mindez nem újkeletű sérelem, hanem az eltelt fél év alatt duzzadt ekkorára. Durva vádakkal illetik egymást, Higgins elvonul, Eliza végtelen szomorúsággal összeszedi ruháit és elhagyja a házat. Freddy várja, a dandy, akivel nosztalgiázva körbesétálja London szegény negyedét, ahol eddig élt, majd Higgins mamájához megy. Reggel, Henri meglepetten veszi tudomásul, hogy az esti kifakadás korántsem volt tréfa, a lány valóban elment. A Scotland Yardot hívja, keresteti, és mint egy sértett, dacos kisfiú a mamájához rohan – panaszkodni. Ledöbben, hogy a lány ott van, sőt mi több, anyja őt szidja, amiért méltatlanul bánt Elizával. Henri, sajátságosan gúnyos modorban megkérdezi, hogy ugyan miből akarna megélni egy semmihez sem értő lány? Talán egyik legkedvesebb jelenet ez a rész, ugyanis Eliza gyermeki ártatlansággal, szemrebbenés nélkül válaszolja, hogy tanítani fog, mégpedig fonetikát! A sértett férfi erőltetetten kineveti. Megdöbben, hogy Eliza búcsút vesz tőle és elmegy. Henryben váltakozik a düh és a mély szomorúság. Pedig, Eliza csak a tanítványa volt, nem?... Hazaérve elindítja a gramofont és a lány első érkezésekor rögzített felvételt hallgatja. Meglepetésére a gramofon kikapcsol és élőben folytatódik a szöveg: Eliza visszatért... a musical véget ér...
A negyvenes éveiben járó, agglegényként élő Higginst szíven találja Ámor nyila, s talán már az Operaház előtti első estén beleszeret a cserfes, enyhén maszatos, folyamatosan csacsogó szépségbe, ezért is akarja tanítani. Látszólag mindvégig csak a szakmai érdeklődése vezeti, ám millió apró jellel elárulja mennyire kedveli őt. A köztük lévő rangbéli szakadék és a nagy korkülönbség azonban mindvégig a józan ész vonalán tartják; semmilyen érzelmi kilengést meg nem enged magának és a ló másik oldalára esve, folyamatosan gúnyolódik a lánnyal. Homokba dugott fejjel úgy gondolja, hogy a tény, hogy Eliza nála lakik egyáltalán nem félre érthető: ő csupán a tanár, a „szobrász” és itt semmi másról nincs szó, mint Eliza tökéletesre csiszolásáról. Bár, környezetében mindenki sejti, hogy mi is történik valójában, tapintatosan elnézik ezt. A köztük izzó szikra viszont egyre nyilvánvalóbb: Higgins ragaszkodása nem csak a tanítványnak, hanem a nőnek is szól. Ám, Eliza fejlődését és alalkulását kizárólagosan saját érdemének látja. A híres Henri Higgins professzor nem szerethet egy utcai virágáruslányt! ... (Ugyan, miért is ne? A szerelem nem ismeri a társadalmi különbségeket, fogalmi meghatározásának apróbetűs részében arról sem esik szó, hogy mit jelent a szerelmi vakság) Megindító a professzor Elizához vezető útja, az átalakulás, ahogy gorombaságát, rideg gúnyolódását felváltja az ellágyuló szelídség és lelke mélyén, talán belátja: bár Eliza tőle tanult meg helyesen beszélni, mindvégig egy Lady volt – lényéből fakadón! A „szobor” – amit kétséget kizárón alakított, formált bizonyos értelemben – már akkor tökéletesen készen volt, amikor maszatosan hozzá érkezett. Mert, Ladynek születni kell; azzá válni lehetetlen... Higginsben életre kel az alázat és a végén átadja magát az érzésnek, azt is megköszöni Elizának, hogy létezik ...
Amikor Higgins megváltozik, akkor tér vissza Eliza!
Eliza, az első este felfedezi Henriben a férfit, hiszen csakis ebből meríthette a vakmerő bátorságot, hogy megjelenjen a házában. Személyes ambícióból akar tanulni, de talán mégis a Higgins közelsége, törődése (ha még oly goromba is) biztonságérzetet nyújt a sokat nélkülözött lánynak. Igyekvése nagy, de fejlődése, előrehaladása szinte esélytelen... Egy adott pillanatig. Mikor változik át mindez? Amikor már mindketten kimerülten a véget-nem -érő, sikertelen nyelvi gyakorlatoktól a feladásra gondolnak, Higgins váratlanul, vonzóan lágy, búgó hangon a nyelv csodás erejéről, rezgéséről kezd beszélni, ami a lélekig hatol, ha szépen, igényesen van használva. Eliza ámulva hallgatja és belefelejtkezik a férfi tekintetébe. Mint a mesékben, amikor a jótündér varázspálcája meglendül, úgy kezd el tökéletes kiejtéssel beszélni. Közös örömük, ujjongásuk ünnepi tánccá alakul, hiszen sikerült! Megtörtént az első közös alkotás! Eliza és talán Henri is ebben a milliőben bizonyosodik meg a rejtelmes érzésről... A nyilvános báli siker nem ingatja meg Elizát, ő ennél nagyobb örömre áhitozik: Higgins elismerésére. Emberi és szerelmi csalódása talán annak a felismerése, hogy már nem tudja meghatározni önmagát. Eddig egy szegénységben élő, egyszerű virágáruslány volt, most életre kelt egy igazi úrinő. Ha éppen az a férfi nem látja ezt, aki segítette, akkor ő kicsoda valójában? Mégis... az ellenállhatatlan erő, a szerelem bizonyossága visszaviszi őt – immár a minden értelemben tökéletes, igazi Ladyt – Higginshez.
A G.B Show eredeti történetében Eliza Freddyhez megy férjhez és nem tér vissza Henrihez. Vajon, Lerner és Loewe miért érezték úgy, hogy a happy end csak Higgins mellett képzelhető el? Talán, mert mindvégig érezhető, tapintható a szerelem jelenléte, ott bizsereg az elejtett szavak, apró gesztusok között...
Ez a vidám, életszerű történet a kiváló zenével párosítva üdítő elmélkedés arról, hogy milyen bonyolult is a szerelem!
