Selmeczi György Operánk művészeti vezetője, vendégkarmestere. Karrierje szerteágazó, és magában foglalja a zeneművészet szinte minden ágát: zongoraművész, zeneszerző, karmester, operarendező, zenei alkotóműhelyek vezetője, zenekarokat összekovácsoló gondviselő (Camerata Transylvanica, Budapesti Kamaraopera). Számos zenekari mű, opera (Szirén, Spiritiszták, A krónikás), kiváló filmzene alkotója. Szeretettel gondolok arra a rendkívüli sorozatra, amely szintén az ő álma révén látott napvilágot: a háromhetes mesterkurzusnak beillő alkotóműhelyre, a filmesített Kolozsvári Operamesékre, melyet az ő lankadatlan, lelkes és mindannyiunkat fenntartó szakmaisága szőtt varázslatossá. Bár Budapesten él, érezhetően mindig Kolozsvár maradt számára az origo, az a hely, ahol alkotásai megfogannak, és születésüket Erdély levegője érleli. Legújabb műve, a Veron Hunyadi Sándor Bakaruhában című novellájából Szőcs Géza által írt librettóra született kétfelvonásos opera. Az I. világháború kezdetén, Kolozsváron játszódik a történet. Szerelmi dráma, melyben élesen körvonalazódik a két társadalmi réteg közti különbség: a dolgos cselédlány, Veron csupa lélek egyszerűsége, tisztasága, pezsgő életkedve, erkölcsössége, és a költő, Sándor unalmasnak tűnő polgári élete, csapongó életvitele, melyet az álruhaként szolgáló bakaöltöny által kíván érdekesebbé tenni. Mélyreható lelkitusa kórrajza is ez egyben: Sándor önazonosság- vállalásának dilemmáját bontogatja társadalmi helyzete és szíve vágya között. A teljes operát áthatja városunk akkori (és nekünk – kolozsváriaknak – mindenkori) hangulata: alkalmunk adódik képzeletben végigkorzózni az egykori Bocskai tértől a Honvéd utcán át a Főtérre, a Hintz patikát érintve az Unió utcáig, majd a Sétatéren a Kioszkig. A Fellegvár vigyázó tekintete alatt nyüzsgő város, a Kis-Szamos vizétől frissült levegő, a New York szálló nagyvárosi miliője, a sétatéri pavilon vasárnapi fúvósmuzsikája, az előkelő polgári szalonok parfümje: mindez kihallható Selmeczi alkotásából. Szabó Mátét idézve: zeneköltészet mindaz, amit Selmeczi a Veronban alkot. Valóban az. Egy mély lélegzetű (vagy inkább sóhajtású…?) zenés vers. Dallamai bravúrosan ötvözik és egymásba fonják a népi és a városi kultúrát: népzenét és szalonmuzsikát, revüdallamokat és katonás hangzásokat, kabaréegyveleget és a tartásos néptánc rendet jelölő, szimbolikus erejét.
Selmeczi zenéje léleklátó.
Az első felvonás nyitánya hangsúlyosan indít, majd lírai átvezetéssel szinte groteszk katonazenévé alakul. Kolozsvári bakákat soroznak: „megtanítják mi a hapták, / de a szívét helyén hagyják”. A zene követi ennek a két verssornak a drámaiságát: bár háború készül odakint, azért a szíveket a szerelem lángja hevítheti.
Sándort is besorozzák, de csak póttartalékosnak, mert jó ismerőse, az ezredes közli, hogy nem engedi a frontra – meg is invitálja otthonába (altisztjei ámulatára) vacsorára. Sándor egyenruhája vonzerejét próbálgatja minden vasárnap. Tetszik neki ez a kettősség: hétközben jómódú polgár, költő, vasárnap pedig katonazubbonyban feszítő, egyszerű baka, aki a korzón a nők csodálatát élvezi. Katonás, ugyanakkor érzelmes megszólalása természetes zenei átmenettel alakul népies forgataggá. Hatásos a széki lányok éneke: Kányádi-versre alkotott zenés memento a fekete-piros táncról. Ihletett dallammal lép színre Veron – az ezredesék cselédje –, forog, pörög vidáman: „Jó széki leányok, lássátok, / jó széki legények, halljátok”.
Sándor és Veron találkozása kiemelkedő zenei pillanat. Mindkettőjük szívét egyazon pillanatban találja el Ámor nyila, fellángolás első látásra – mégis settenkedő, érthetetlenül mély szomorúság terül a dallamra, amely hirtelen váltással lendül át kedvesen hetyke hangulatba, civódásba. Ragyogó zenei átvezetés! A világ legtermészetesebb módján ők már egy párként sétálnak tovább a vasárnapi Kolozsváron: az egyszerű cselédlány és az egyszerű baka! A város hangjai: dudálás, vurstlit idéző motívum, népzenei foszlányok érzékeltetik kiválóan a hangulatot. Hitelesen kolozsvári hangzásvilág. Megkapó lírai duettben örül egymásnak a két fiatal. Veron elénekli: „nem mindig értem, amit pedig tudok”. A tudásról, tudományról beszél neki Sándor, az élet kifürkészhetetlen titkairól. A sétatéri tó világít mellettük. Sándor mint sötét víziót vetíti elő Veronnak: „a titkot megtudod, még ha nem is kéred”. (Előképe ez a zenei frázis a történet végkifejletének; megérzés lenne?) Almát ajánl Veronnak, „éjszínű almát”. (Mennyi sejtelem, mennyi kérdés, micsoda felismerés: végül ki is ajánlja azt a bizonyos almát…?) A javasasszony hirtelen megjelenése kúszó, csontig hatoló, vészjósló hangzással szürke leplet terít a hangulatra. Sándor tenyeréből kiolvassa, hogy a „szívkirály” álruhás. Veron döbbenten hallgatja, a férfi elkergeti a cigánynét.
A New York szálló kávézójában vagyunk, ahol megismerjük Piroskát, az ezredesék lányát és előkelő körét. Anyja szívesen férjhez adná Sándorhoz, a „jó partira” vadászó, ésszerű döntéssel. Szalonmuzsika szól: érzékletesen, könnyed-színesen. Sándor gondterhelt… polgári öltözetben vesz részt az élénk összejövetelen. Felkérik, hogy legújabb költeményével örvendeztesse meg a jelenlévőket, zongorázik hát, énekel. Az érzelmi hullámok közt vergődő férfilélek Óceán-áriája szólal meg. Vidámabbat kér az ezredesné, nem igazán érti Sándor elvont alkotását, így kuplé következik Csuperka Manciról. (Ékes példája ez a felszínes élet és a mély érzések ellentétének). Az ezredesné szombati vacsorára hívja, Sándor elfogadja. A feleség azt is elszólja, hogy a fiatal férjeket nem vihetik a frontra, egy házasság plusz biztosíték lehetne az itthon maradásra. (elég egyértelmű célzás arra nézve, hogy Sándor bátran megkérhetné Piroska kezét). Ezt követően Sándor civil ruhában halad el a Hintz patika előtt, látja, hogy hű Veronja őt várja… talán órák óta. Drámai ária szólaltatja meg kettős érzéseit, tehetetlenségét. Öröme mégis felülkerekedik, mámoros, hiszen: „Ez a lány rám vár, engem vár (…), / de jó látnom, de jó néznem”. Ám Veron civil ruhában nem ismeri fel, rá se néz egy jól öltözött polgárra. Sándor az őrsre siet, katonaruhát ölt, majd visszamegy a patikához. Így már felismeri a lány, és a karjaiba omlik. Veron kicsiny cselédhajlékába hívja őt, minden frivolságot nélkülöző, természetes, egyenes beszéddel. Sándor megdöbben: az ezredesék házában vannak. Gyönyörű szerelmi líra bontakozik ki, tüzes zene, édes mámor, égbe emelő diadalmas motívum. Ölelkező hangzások zárják az első felvonást.
A második felvonás eleje színház a színházban. A zene bravúros átmenetekkel, buffo hangzásmegoldásokkal mintegy történelmet ír – vásári pamflet stílusban. A vándortársulat produkciójában téren és időn kívül egy színre kerülnek Raszputyinnal – akár egy anekdotában – a korabeli négy nagyhatalom koronás fői. Selmeczi virtuóz módon jeleníti meg a víziót, amelyet a látnok Raszputyin (belépését Boney M-es dallamrészlet jelzi) jósol a Belle Époque-ot lezáró, borzalmas és vérfagyasztó jövőről. A majdan hadban álló felek: az orosz cár, az osztrák és a porosz császár, valamint az angol király elevenednek meg ebben a részben, egy-egy szinte groteszk párbeszédben a látnokkal. Népi dallamok (Ehj, uhnye – orosz dal, Megy a gőzös...), ősi himnusz-mementó, opera- (Wagner: Tannhäuser) és operettutalások (Strauss: A denevér) hangzanak fel, a nemzeteknek megfelelő helyen. Változatosan hangszerelt rész, disszonánsan egymásnak feszülő és eltorzított dallamokkal. A zene vásári pörgésbe szédül, ahol semmi nem pont olyan, amilyennek ismerjük, minden a „boldog” háború kifordított képtelenségére és tragikumára utal. Motívumtöredékek, dallamfoszlányok, torzók... akár egy szétlőtt bakaruha. Veron és Sándor egymásba kapaszkodva nézik a jelenetet. Sándor saját vívódásával kénytelen szembesülni a színdarabban: talán meg kell kötnie a békét önmagával, a helyzetével. Az előadás végeztével Sándor fotográfushoz viszi Veront. Megindítóak a férfi dallamba rejtett érzései: „ez itt az arcom – nevezzük ábrázatomnak, / s itt az arcod – nevezzük káprázatomnak”. A hangzás drámaivá sötétül, a javasasszony alakja ismét feltűnik a tömegben, jóslásra kérik, de ő szinte rémülten tiltakozik, hogy ma nem jósol, ám mégis kimondja: „elvész az elveszendő”. A mondat beleivódik a hangulatba, de elűzik, hiszen szerelmük tüze minden sötét gondolatot kiéget. Mélységes drámai hangzások, a mindent elsöprő, sorsfordító szerelem édes dallama ez, égbe röpítő érzés metamorfózisa: „repülök szerelmem, immár madár lettem,/ most nyílik az égbolt, nyílik énfelettem”. Ég és föld találkozási pontja minden igaz szerelem; az övéké is az.
Sándor magányosan megy hazafele az ébredő városban, zaklatott, tehetetlen állapota hallszik a dalban. Veron tölti ki minden gondolatát, minden szívdobbanását.
Ismét az egyszerű cselédszobában vagyunk. Veron imája valódi szopránbravúrt igénylő momentum. Kiemelkedő lírai pillanata az operának: a tiszta nő mindent vállaló, önátadó szerelme, az igaz hitbe vetett szentséges bizalma. Kéri a szenteket, hogy a csalárdok őt elkerüljék, ezer angyal védelmezze az ördögtől. Megérzés lenne?
Sötét pizzicatók, mélyvonós tremolók és egy magányos zongora szól: Piroska gyakorol. Sándor kalapácsütésként érez minden egyes hangot, mintha lelke riasztó jelzést hallatna:„mondd el az igazat!” Közben Veronnal a jövendőt tervezi: a falusi leánynak lenne jószága, neki is lennének háziállatai – viccesen azt mondja: egerek. (Nem véletlen választás.) „Megjött a levél fekete pecséttel, / megjött a muszka százezer emberrel” – kirobbant a háború.
Az ezredesék szalonjában vagyunk ismét, Sándor szórakoztatja az egybegyűlteket. Innen már szinte szöveg nélkül, zene által szemléljük a történéseket. A dallamok érzékletessége mindazt elénk festi, feltárja, amit a dráma végkifejletéhez tudnunk kell. Bámulatos hangfordulatok varázsolják interaktívvá a látottakat: szinte érezzük a fiatalok fájdalmát, tanúi vagyunk Veron és Sándor utolsó találkozásának, ahol az egyszerű széki lány egész testében remegve felismeri a család meghívottját, a költőt: Sándort. Elsőre nem hisz a szemének, majd visszafordul, és mindent megért. Méltósággal hagyja el a szalont, felmond, és elmegy, vissza se néz. Sándor utána rohan, de már nem éri utol…
Mély, súlyos hangzással ér véget az opera.
Zárógondolataim női szemmel.
Sándor egyértelműen szerelmes, bár még önmagának sem vallja be. Élvezi inkognitó életének minden percét. Álruhás királyként vajon saját életének is fejedelme? Talán önnön lelkét keresi mindvégig? De hiszen megtalálta azt Veron révén – mégsem érti, hogyan lehetséges, hogy egy rangjához „méltatlan” által. Hogyan is érthetné, hiszen az élet általában különös fintorral lépteti színre a nagy érzést: nem azzal esünk szerelembe, akivel illene, akivel lehetne, és nem akkor, amikor leginkább vágynánk rá. Hanem váratlanul, meglepetésszerűen, egy átlagos napon, megfejthetetlen és bonyolult módon, a legnehezebb döntések előtt találva magunkat. Innen tudható biztosan, hogy szerelemről van szó. Sándor felismeri, hogy az eddig csak szunnyadó lángot, mely lelkét most belülről átvilágítja – Veron élesztette fel. Mégis döntésképtelen, holott teljes lényét átjárta, és karjában tartja a szerelem. Menekül az életét gyökerestől felforgató érzés elől: „fekete bóják terelik sorsod futását”. Futna, de képtelen. Megmutatná igazi arcát, de nem teszi. Míg Piroskának csak maskara a bakaruha, az ő Veronjának a legszebb viselet. Többször is elhangzik az egérre való utalás, visszatérő motívumként: tehát Sándor tisztában van saját gyávaságával, illetve annak éli meg mindazt a tehetetlenséget, ami fogva tartja. Elengedni képtelen, de felvállalni sem tudja – valós identitásával – a lányt. Inkább a sorsot kísérti, külső eseménytől reméli feloldoztatni magát inkognitója nehezedő palástjától. S mivel vágyainkat általában beteljesíti az élet, ez meg is történik Piroskáéknál. A vendégek és az ezredes látszólagosan véletlenszerű dalolásai, megszólalásai húsba vágóak, mintha Sándornak szólnának. Ahogy az életben is olyannyiszor tapasztaljuk, hogy egy adott helyzetben éppen olyasmi jön velünk szembe, olyat hallunk, látunk, ami tökéletesen rávilágít aktuális kérdésünkre. „Szuterénben vívódik a szuperénem”. Sándor tudatalattijára való utalás, a férfiban alvó életigazság, miszerint Veronnal való találkozása élete legmeghatározóbb pillanata volt. Ugyanis a következő mondatot is hallania kell: „Ma kezdődik életem hátralevő része” – énekli egyik vendég. Mintha minden ez irányba alakult volna: eddig leélt napjai erre a találkozásra készítették, hiszen Veron ismertette meg vele az élet teljességét. Erre a szerelemre készült, és most már csak az következik, ami hátra maradt, az élet-záradék – bármennyit is jelentsen ez még az idő síkján! Akármi is lesz még vele, az már epilógus lesz, hiszen a katarzis megtörtént…
Amikor Veron behozza a tálcát, Sándor sóbálvánnyá változik – megérti, hogy mi is történt köztük valójában. A lány után rohan, és ezzel lélek-ösztönből fel is vállalja őt, csakhogy most már késő. (Van úgy az életben, hogy amikorra megérkezünk önmagunkhoz, és hitelesen tudnánk élni, akkorra már tovaröppen „a boldogság kék madara”). Sándor ezután minden nőben Veront fogja keresni. Sorsának „fekete bójája” marad ez a kerékbe tört szerelem – szembesült sorsa elől rejtőzködő tettével. Úgy is mondhatnánk, hogy saját csapdájának áldozata: játszott a szerelemmel, miközben észre sem vette, hogy a játék drámaian komoly volt első perctől benne is, mindvégig. Sándor lélektisztasága megkérdőjelezhetetlen! „Magányom udvarában, mit lépteiddel annyiszor felsepertél/(…) egy egér sertepertél”. Megindítóan őszinte szavak, hiszen önmagára lát: nem lehet egyszerre katona és egér. Az első felvonásban említett tudás és értelem találkozása ez. Sándor megérti önmagát, hogy csupán tettei voltak gyávák, miközben egész lényével szerette a széki cselédlányt.
Veron tiszta egyénisége meghökkentően egyenes. Bár játékosan örül szerelmi pillanataiknak, érzései komolyak és mélyek, igazak. Szamosba vetné magát, ha Sándort a frontra vinnék – írja Hunyadi Sándor a novellában. Az egyszerű, ám talpig becsületes ember mintaképe: bátor, minden tettének következményét felvállalja, ezért távol áll tőle a félelem. Sem a szégyentől, sem egy esetleges gyermekáldástól nem riadna vissza. Vállalja a szerelemmel érkező minden, illetve bármilyen következményt. Nem kér, nem követel, nem tervez, csak szívből szeret, messzemenő komolysággal éli át az egység minden ajándékát. Eszébe sem jut megkérdőjelezni bármit is, ami Sándorral kapcsolatos. Nem naiv, hanem jóhiszemű! Amit ő nem tenne, azt másról sem feltételezi. Szívében érzi a bizonyosságot: kiteljesedett szerelmüket. Egy percig sem kételkedik; akkor sem, amikor hiába várja Sándort. Érkezésekor ugyanolyan önfeledten omlik karjaiba, mint azelőtt, elköteleződve éli át szerelmük mámorát. Mindvégig hiteles, önazonos, és végtelenül becsületes. Pontosan tudja a helyét, és azt is, hogyan és mit kell tennie, amikor Sándor álsága lelepleződik. Gondolkodás nélkül felmond. Tartása és méltósága tisztaságában gyökeredzik. Megingathatatlan, ám nem makacsságból, hanem egészséges éleslátásból: vállalja sorsát, és szívében tovább őrzi a férfit. Veron esetében is utalnék az egyik vendég megszólalására, ami engem különösképpen megérintett. A remek zenei köntösbe rejtett szöveg azt mondja: „a gangról még senki nem esett a vízbe”. Még… A kérdés nyitva marad: mi lesz Veronnal távozása után? Lelki tragédiáját testi szintre is lehozza, a Szamosnak megy? Vagy megpróbál ezzel együtt tovább élni? Nem tudjuk, mert a történet itt véget ér.
A nem látható, lélekben zajló történések mélységes magassága felmérhetetlen jelentőséggel bír. Soha nem tudhatjuk, hogy egy érzelmi dráma után kinek hogyan alakul tovább az élete. Amit tudunk és látunk, az csupán látszat. De azt, hogy lélekben hogyan élünk túl egy a legmagasabb szintről lezuhant, szétzúzott érzést, azt belső szobánk csendjében csak mi magunk érezzük.
Szerző: Horváth Erika
