„A magyarság él, a székely dal is él, egy pillanatra sem hallgatott el. Most épp erősödik a hangja, mint friss tavaszi szellő fúj bele a magyar zenei élet csukott szobájába. Ma a székely a legmagyarabb magyar; s csak úgy maradunk meg magyarnak, ha mentül inkább székelyebbek is leszünk. Mélyszántás kell ma a magyar léleknek, hogy újra teremjen” – írja Kodály 1927-ben.
Kodály Zoltánt mint gyűjtőt nemcsak megihlette a magyarság népdalkincse, de nagyban meghatározta egész világnézetét is. A Székelyfonó megírásakor úgy érezte, hogy operai nagyszínpadra kell vinnie a magyar lelkületet mind hangzásban, mind látványban és mozgásban. Éppen ezért kifejezetten azt akarta, hogy daljátéka eredeti népviseletben és a magyar háztájakra jellemző díszletkörnyezetben legyen bemutatva. A művét az időtlenségbe helyezte. Nem kívánt konkrétan kihangsúlyozni semmilyen történelmi hátteret, így egyetemesítve művét. Bármely időben érvényes a történet. A teljes zenei anyag népdalokra épül, legszebbjeinkből válogatva, tökéletes prozódiával, hisz Kodálynak szívügye volt a helyes, ékes magyar beszéd. „Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, az opál tüze. Minden kimondott szóban a nemzetünkért való testi kiállást is éreznünk kell, és minden rosszul kiejtett szót árulásnak lehet minősíteni, mintha rés ütődnék vele a magyar gyepűn” – írja 1938-ban.
Válogatott népdalforrásaiból egy szerves egész darabot alkot, amit műfajilag igencsak nehéz besorolni: nem daljáték, nem népszínű, nem opera. Bátorkodom meghatározni: székelyfonó.
A cselekmény egy fonóban játszódik, ahol szerelmespár búcsúzik éppen, mert az ifjút elviszik a csendőrök. „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek” – szívfájdalom és keserv van ebben a népdalban: szerelmi elszakadás, igazságtalan sors, búbánat, mélységeket mozgató zenekari alapra helyezve. Minden zenekari átvezető, minden önálló szimfonikus rész és kísérődallam szerves egészként illeszkedik a népi hangzásba. „A citrusfa levelestől-ágastól, kisangyalom, hogy váljunk el egymástól” – búcsúznak a szerelmesek, majd a fonó benépesedik, megelevenedik. A falu mindenkire figyelő, összetartó ereje mutatkozik meg a következő dalban, ahogy az egyedül maradt lányt vidámsággal veszik körbe a fonóba érkezők, elfelejtetve ideig-óráig a bánatát. Megjelenik a színen a „bolha”, a gyanús, álruhás alak, akiről majd később kiderül, hogy a csendőrök helyette vitték el az ifjú legényt. Görög Ilona balladája csendül fel, rabságból énekli László, kinek epekedése halálos fájdalommá alakult. Egyik legcsodásabb népballadánkat halljuk kodályi feldolgozásban. Majd a csitári hegyek alatt énekelnek szerelmeseink egymástól távol, időt és teret áthidalva, összefonódásuk erejével. Istenhitük, egymásba vetett bizodalmuk megtartó ereje valóban beteljesedést hoz: a fonó hangulata derűsebbé válik, fénnyel telítődik, a legény, miután ártatlansága kiderül, visszatér, és máris: „szépen cseng a lapi”, a fiatalok egymáséi lesznek: „hezzád megyek, rózsám, lakni”. Ropogós, pergős népdal-összeállítással, lakodalmi hangulattal ér véget a Székelyfonó.
Egyetlen órába sűrítve teljes nép-sorsunkat eleveníti meg Kodály. A társadalmi igazságtalanság, a magyar sorsfájdalom, a szerelem hegyeket mozgató ereje, a nép hite, töretlen jókedve, együttérzése és közösségteremtő hatalma fonódik egybe ebben a műben. Kodály hangzásai úgy ötvözik a XX. század komponisztikai követelményeit a népdalok kincsével, hogy egyikük sem veszít jellegéből, tisztaságából, önállóságából, egyediségéből. Alkotása bemutatja a székely emberek hagyományait: a népviseletet, fonót, temetést, lakodalmat; a falu működésének belső törvényeit, a magyar erkölcsiség alapvető pilléreit, a hazaszeretet, a becsület és a hűség minőségeit. Nem merész a kijelentés, miszerint aki meghallgatja a Székelyfonót, az megismeri a magyarságot, a székelységet, megérzi a Kárpátok fenyvesének illatát, forrásaink üdítő ízét, lelkiségünk mélységét és népünk halhatatlan erejét. Mindezt pontosan úgy, ahogyan Kodály világnézete is mutatja, miszerint: „értéktelen az a magyarság, amely nem európai, és számunkra értéktelen az európaiság, ha nem magyar is egyszersmind”.
Szerző: Horváth Erika
