Saint-Saens eredetileg oratóriumnak készülő műve érdekes ötvözése a különféle zenei stílusoknak, ám alapvetően a mű hangulatát dús, romantikus hangzások dallamvilága uralja. A bibliai történetből kiindulva a zsidó nép elnyomásának korában zajló események színterén vagyunk. A filiszteusok Dagonnak hódolva tartják rabságban a kiválasztott népet, és istenük imádatára kényszerítik.
A teljes nyitány egy panaszdal, olyan, akár egy zarándoklás, amelynek ritmusát és szekventáló dallamívét a nagybőgők ütemesen megszólaló lüktetése vezeti. Mint egy fáradt láb ernyedt, súlyos léptei: a zsidó nép több évtizedes kínszenvedésének szimbólumaként. Ezt jeleníti meg a hangulatkép, amibe szomorú dallammal becsatlakozik a nyitókórus siráma is.
Sámson, a rendkívüli erejű zsidó férfi megöli Abimelekhet, a filiszteus felügyelőt. Hatásos énekkari megszólalás a nép hálaadása, amiért megszabadulhatnak végre a filiszteusoktól: „Izrael, tépd le láncod,/ ó népem, harcra fel,/ szítsd fel a bosszúlángot,/ és az Úr nem hagy el!” A nép szabadulásának hangja mögött ott bujkál a bosszú vágya is. Harcra buzdító, erőteljes, fülbemászó hangzások. Majd csendes imának is beillő ének hangzik fel. A zsidó főpap megszólalása Istenről énekel, aki lesújtott a népre, „haragra gyúlva” hamis útjaik miatt.
Filiszteus nők gyönyört sejtető, csábos dallal veszik körül a győztes Sámsont. Olyan ez, mint a szirének hangja: lágy, igéző, végzetes inda, amely a gyanútlan Sámson nyaka köré tekeredik. Delilát is itt ismeri meg, a tavaszt megidéző, pezsdítő dallamok bűvkörében.
„Ha új tavasz ébred,/ megújul a lélek,/ a vágy tüze gyúl” – dalolja szerelmesen Delila, és magához hívja Sámsont. Ám előtte Dagon főpapjának megígéri, hogy megtudja a férfi erejének titkát, és filiszteus kézre adja a hőst. A felkínált pénzt elutasítja, mert kéjes örömét leli a bosszúállásban.
(Akárcsak mindazok, akik hisznek az igaz szerelemben, kicsit úgy vagyok ezzel az operával, mint gyermekkoromban a mesékkel. Ismételten hallani akartam egy-egy mesét, őszintén remélve, hogy újrahallgatása által megváltozhat a cselekmény, és mégsem tarol a gonosz.) Ennek az operának a tematikája, igéző dallamai, szerelemtől lüktető hangzásai és ritmusa megtévesztenek minden egyes alkalommal. Hisz annyira hihetetlen, hogy álnok és galád indíttatással is lehet ily gyönyörűen ígérni a szerelmet. „Ó, jöjj, szerelem tüzes éje” – énekli Delila Sámsonra várva.
A férfi megérkezik, és Delila csábítása, bűvereje magaslatra hág. A híres csókáriát megelőzően a rügyező dallamok kígyózó indák formájában, szinte tapinthatóan tekerednek Sámson szíve köré. Megpróbál ellenállni, ám Delila női ereje és lehengerlő egyénisége győz! Csodálatos, andalító ária. Egyik legszebb éke a műnek. A nő hazug szavai édes, igéző dallamokba foglalva hevítik Sámsont. Ámulatra méltóan alkotta ezt is Saint-Saëns. Megejtően szép, érzéki, igazi francia zene. Csupán a fuvolák lefele ívelő skálamenete hullatja érzékeinkbe a sarjadzó félelem magjait, hogy mindemögött érezhetően készül valami. De a gyönyör ismét magaslatra tör, és a már lángoló szerelem beteljesülést hirdet. Delila e mámoros pillanatokban próbálja megtudni a férfi hatalmas erejének titkát. Kíméletlenül égeti a férfi lelkét, kételkedést színlel szerelmükről, csak hogy bizalmát elnyerje. Gyötrelmes hangzások, torzsalkodó állapot. A férfilélek vívódásának feszítő, érces, kétségbeesett dallamai. Sámson hallani véli Isten figyelmeztetését. Delila dühösen taszítja el magától, ám célja a férfi térdre kényszerítése. (Szegény Sámson… Ennyire vak a szerelme?) A vágyak hínárja végül maga alá húzza, és ez lesz a veszte. Delila rászabadítja a filiszteus sereget, Sámsont megfosztják erejétől, levágva haját és elvéve szeme világát.
A férfi kínszenvedése, megcsúfolása és gúnyolása veszi kezdetét Dagon templomában. Az opera záró része fergeteges bacchanáliával indul, ami eredetileg Bacchus isten tiszteletére orgiákig fokozódó ünnepséget jelentett; ez a balettzene igencsak felhevíti az érzékeket. Saint-Saëns ezt bámulatosan érzékelteti a keleties dallamvilággal szőtt, tüzesen feszülő, majd kirobbanó ritmus- és hanghatásokkal. A buja hangzások csitulása után Sámson fájdalmának véget nem érő körforgását halljuk: az elszabadult indulatok végzetes, halált megidéző hörgéseit. Sámson imája égbe hatoló; visszanyeri erejét, és önkezűleg ledönti a templomot. Utolsó szavait az Úrhoz intézi, készül a nagy találkozásra, megbékélten, mert bosszút állt a filiszteusokon.
A szerelmi vakság állapotában nem ismerjük fel a ránk leselkedő bármilyen nemű veszélyt, bár lelkünk finom megérzései üzenni próbálnak. Voltunk már úgy, hogy egy adott helyzetben erős, visszatartó előérzeteink támadtak, amik utólag tudatosultak bennünk, és igazolták önmagukat? Vajon miért kellett Sámsonnak szó szerint megvakulnia ahhoz, hogy belső szeme kinyíljon, és meglássa az alávaló emberi jellemet? Vajon hogyan tudnak tovább élni olyan egyének, akik szántszándékkal tőrbe csalnak másokat saját jóllétük érdekében, elárulnak szent érzéseket, illetve kiélik szennyes bosszúvágyukat? A lelketlenség szánalmasan széles skálája burjánzik jelen korunkban is; érdekek mentén meghozott döntések mozgatják világunkat. Vakon akár áldozatokká is válhatunk, ám ne feledjük: mindig jelez valamilyen formában a gondviselés. A bosszút, az önigazult tetteket, megtorlásokat el lehet ugyan követni a Fennvaló nevében, ám tudni kell, hogy Isten nem bosszúálló, vérszomjas úr, hanem a megbékélés és a szeretet istene. Aki minket mindig is arra buzdít, hogy a másik ember jólléte fontosabb legyen a sajátunkénál. A mi hagyományunk a három összetevőjű emberképet hirdeti, amelyben a test-lélek-szellem elválaszthatatlan egységének szőttese alakítja sorsunkat.
Szerző: Horváth Erika
