Opera női szemmel - (15) Giacomo Puccini: Tosca

Az 1800-as év Rómájában vagyunk. Az örök városban, ami akkor is, napjainkban is természetes módon ötvözi az ókort és a jelent; bohém, dús hangulatú egyediséggel találkoztatja a szentségest és a profánt, különös hangulatot kölcsönözve az utcák, templomok, terek mindennapjainak. Utánozhatatlan illat van ebben a városban, ahol a művészeti ágak bámulatos, olaszos könnyedséggel otthont teremtenek maguk számára; talán Rómára ez a szó a legkifejezőbb: otthonos. Méltósága, tartása, ugyanakkor sejtelmes titokzatossága van. Akár a szerelemnek. Hiszen visszafele olvasva az „amor” szót rejti.

Ha alcímet is adhatnék ennek a remekműnek, úgy a „szabadság, szerelem” örökérvényű igazságát rónám a Tosca mellé. Az opera nyitány nélkül, monumentális töltettel, drámai, vészjósló akkordokkal indul – ez a rettegett rendőrfőnök, Scarpia névjegye. Az erőteljes zenekari hangzás sejteni engedi, hogy nehéz történet elé nézünk. Egy templomban debütál a cselekmény, ahol a forradalom leverése után egy szökött politikai fogoly, Angelotti bujkál családi kápolnájukban. Groteszk dallamív, szabad szinkópaláncot megtörő ütemhangsúlyok feszítik a hangulatot. Éles kontraszt ez Scarpia és Angelotti között. A szökevény nővérétől kapta a kápolna kulcsát, a szép, kékszemű márkinétól. Angelotti festő barátja, Cavaradossi éppen a templomban dolgozik, Madonna-képet alkot. Csodálatos Mario első áriája: meghajlás ez két nő szépsége előtt (hisz a Madonnát Attavantinéról mintázza), ugyanakkor vallomás is, hiszen szíve a lángvérű Toscáé. Mario és Angelotti, a két jóbarát szabad Rómában reménykedik, közös elveikről beszélgetnek, amikor megérkezik az ébenfekete szemű énekesnő, Tosca. Angelotti visszamegy a kápolna rejtekébe, Cavaradossi fogadja kedvesét. Kiemelném Floria Tosca belépőjének zenei jellegzetességét, ahogyan Mariót nevén szólítja: egy lefele ívelő kvárt-állással, amit hallani fogunk még, visszatérő motívumként, ám egészen más töltettel. A zaklatott, forradalmi hangzások most ellágyulnak, hiszen a szerelem veszi át a főszerepet. Édes-keserves civódások, féltékeny szavak, szerelmi lángolás, puccinis dallamív. Tosca ámulattal szemléli a festményt, a Madonnát megtestesítő gyönyörű női alakot, de szívét elönti a féltékenység lávája, hiszen felismeri benne Attavanti márkinét. Fájdalma hevesen vonja kérdőre kedvesét, amiért kékszeműre festette a Madonnát. (De hogyan lehetne egy Madonna fekete szemű?!) Majd finom nőiesen, szerelemmel fonja körbe a férfit, lázasan hívja, csókkal csábítja az esti fellépésére. Bámulatos zenei megoldások, beszédes hangzások, romantikus duett.  Annyira magával ragadó zene, hogy hallgatása által szerelmesek leszünk a szerelembe. Érzéki, finoman ívelt, enyhe glissandók, melyek belátást engednek szerelemük titkaiba. Tosca, a tehetséges művésznő finom tartással, ám ugyanakkor női rafináltsággal, számomra különösen kedves módon kéri Cavaradossit, mielőtt elmegy: „Legyen fekete a szeme” (értsd: a Madonna-kép rá hasonlítson). Ilyenek vagyunk, ez a női szerelem legerőteljesebb mozgatója: úgy szeressen a párunk, ahogy még senki mást, és olyannak lásson, amilyennek még senkit. Puccini itt is bizonyítja, mennyire sajátja az ember rezdüléseinek zenei megjelenítése: csodálatos módon érzi és érti (kifejező dallamai által) a női lélek kifürkészhetetlen mélységeit. Ennél a mondatnál a zenekar elcsendesedik, és szinte suttogva, búgva szólal meg Tosca. Olyan ez, akár egy bűvölet, egy varázsige; borzongató érzést ébreszt ez a látszólag egyszerű mondat; szinte végigáramlik a hallgatóságon Tosca parfümjének dús, lélegzetállító illata, lényének varázsa, ahogyan kizárólagosságát kivívni óhajtja. Holott az már az övé… Ezzel a felhőtlen, idillikus képpel nem találkozunk többé az opera folyamán.

Tosca távozása után Cavaradossi felajánlja barátjának, Angelottinak saját hajlékát, és a kerti kutat jelöli meg rejtekhelynek. Ezáltal cinkosává válik, elindul a dráma.

Scarpia rendőrfőnök érkezik, a kegyetlen és könyörtelen kényúr. Mint a vadorzó, aki szimatot fogott, végigjárja a templomot. Rejtőző hangzások által érezhető: tudja, hogy Cavaradossi segített a fegyenc továbbszökésében. Tosca visszajön, és Scarpia gyakorlott módon lecsap a nőre, mint egy ragadozó az áldozatra. Tudja, hogy segítségével megtalálhatják a foglyot. Féltékennyé teszi hát Toscát, felmutatva Attavantiné legyezőjét. A nő láthatóan elsápad, és bosszúra éhezik. Scarpia – a híres Te Deum alatt – csak azt forralja magában, hogyan szerezze meg a szépséges nő kegyeit. Végzetesen hangzik fel ismét a kezdeti három akkord, a rendőrfőnök fekete lelkének dübörgése.

A második felvonás Cavaradossi megkínzásáról, Tosca kétségbeeséséről és áldozatvállalásáról szól. Scarpia gátlástalanul meg akarja szerezni Toscát. A teljes felvonást zenei feszültség jellemzi. Puccini zenei hatalmassága itt is megnyilvánul, és lélegzetvételnyi időközönként (úgy, mint amikor egy nagyot sóhajtunk nehézségek közepette) egyetlen hangzással meg tudja nyugtatni a dallamok vihar-fonalát, és megpihenteti a drámai hangulatot. Ezek váltakozását bravúros megoldással teszi, ami a teljes jelenetet filmszerűvé alakítja. Szaggatott, csapásnak ható vonós hangzások érzékeltetik a feszültséget a csendőr és Scarpia párbeszédében. Cavaradossit egyelőre hiába próbálja szóra bírni, átviteti hát a mellékterembe – miközben halljuk az ünnepségen éneklő Toscát. Csodálatos polifónia! Puccini remekel, ahogy mindannyiszor az egymásra tevődő színterek megjelenítésekor. Megérkezik az énekesnő, és Scarpia zsarolással akarja megtudni Angelotti rejtekét. Ehhez az egyezkedéshez csábos színteret választ – vacsorára van terítve. Fájdalmassá váló hangzások, szomorú dallamok, melyek vészjósló feszültséget sejtetnek. Tosca elszántan, betanult tartásossággal, ugyanakkor érthető módon kétségbeesetten viselkedik. Mindeközben Mariót egy közeli teremben vallatják, kínozzák. Hatalmas lelki nyomás alatt vergődik a nő, hiszen valójában ő elárulhatná a rejtekhelyet, mert tudja azt, Cavaradossitól. Mit tegyen, mit tehet? Választani, dönteni kell, mégpedig sürgősen, mert Mario hallhatóan ereje fogytán van. Kevés nő lelkébe fér bele a politikára jellemző fondorlatos gondolkodás, főleg ha szeretteiről van szó, és biztonságuk a tét. Tosca szívében is heves a vihar, és számára nem kérdés, hogy kiadja-e a titkot, hogy Angelotti a kútban bujkál, mert reméli, hogy ezzel megszabadítja szerelmét a szörnyű kínoktól. Amikor a csendőr behozza a férfit véresre kínzottan, Cavaradossi megérti, hogy Tosca elárulta a rejtekhelyet, és hűtlenséggel vádolja. A női szív a biztonság, az otthonmeleg, a szerelem és a gyengéd, gondoskodó szeretet helye. Nem tudja, és nem is elvárható, hogy kézben tartsa ezt a két ellentétes dolgot, mert ő csupán nő; a törődést, az odaadást választja, és nem engedi tovább kínoztatni Mariót, ám már eldőlt mindkettőjük sorsa. Hiába a váratlan és ígéretes politikai fordulatok, hiába változott győzelmesre a harci helyzet, Scarpia tudja, hogy a festőt nem hagyja életben. Amikor Cavaradossi dicsőséges himnusza felhangzik, tulajdonképpen megpecsételődik halálos ítélete. Angelottit holtan találják a kútban, és Scarpia felbőszülten viteti át a festőt az Angyalvárba, ahol kivégzés várja. Türelmetlen és izgatott, hogy megszerezze végre Floria kegyeit. Tosca imája megrendítő, egyszerű, lélekig hatoló vallomás és könyörgés, ugyanakkor az operairodalom egyik legszebb áriája. Floria nem engedheti meg magának, hogy gyengeséget tanusítson, hacsak nem imája ideje alatt. Női megérzéssel nem csak a kegyelmet eszközli ki Scarpiánál, hanem úti okmányokat is, melyekkel Cavaradossival elhagyhatják Itáliát. A zene érzékelteti, hogy Tosca készül valamire, a sok szenvedés őt is megváltoztatta. Tudja, hogy mi fog következni, és azt is, hogy belehalna, ha engednie kéne, és a férfi érintése meggyalázná. Habár egyezségük megkövetelné, hogy kifizesse az árat, hisz Scarpiától látszólag mindent megkapott – Cavaradossi kegyelmét, útleveleket –, mégis tudja, hogy erre képtelen. A helyzet rendkívül feszült, Tosca méltóságát és szerelme iránti hűségét csak egy módon őrizheti meg. Halálmegvető bátorsággal szúrja le a feléje közeledő Scarpiát, akinek hörgése közepette mondja: „Tőle rettegett egész Róma”. Nincs sok ideje, sebtében azért még gyertyát gyújt a halottnak, elveszi az okmányokat, és rohan az Angyalvárba, Marióhoz.

A harmadik felvonás nyitánya erőteljes kürtszólam unisonóval indul, majd a hajnali Róma ébredező harangjai kondulnak meg. Szinte bőrünkön érezzük a város levegőjét, magával ragadó áramlatát, az induló nap reményét, pedig Mariót kivégzésre készítik, épp búcsúlevelet ír Toscának. Elöntik az érzések, emlékek, az élet szentsége, szépsége. A csillagok még fent ragyognak pirkadatkor, de a világosság már kezd rásimulni a világra. Mario méltósággal néz szembe a halállal, készen áll itt hagyni a földi életet, fájdalommal köszön el az édes csókok éltető emlékétől. Váratlanul éri Tosca megjelenése, aki Scarpia előzetes engedélyével ide jöhetett búcsút venni kedvesétől. Az örömmámor után kiderül, hogy Tosca milyen áron kellett volna úti papírokhoz jusson, és a férfi szerelmi féltése még ebben az órában is előtör. Haragszik Toscára, majd leborul, amikor megtudja, hogy mekkora áldozatot hozott érte. Meggyilkolta Róma szörnyetegét, hogy őt megmentse. Sebtében hallgatja meg Tosca utasításait, hogy a kieszközölt látszat-kivégzésen hogyan viselkedjen, amikor majd a katonák csak színlelt lövésekkel játsszák meg a sortüzet. Azok távozása után indulhatnak is Itáliától messzire. Egyikük sem sejti, hogy Scarpia hatalma halálán túl is lecsap. Diadalmas unisono duettel dicsőítik a szerelmet és a szabadságot (a felvonást indító motívummal), majd édes, színlelt búcsút vesznek egymástól, amikor megérkeznek a katonák. A kivégzőosztag sortüzet ad le. Az Angyalvár tetejéről eldördülnek a puskalövések. Mario összeesik, Tosca sikolt – de közben mosolyog, hisz tudja, hogy hamarosan indulhatnak. A katonák távozása után ismét felhangzik az első felvonásból ismert, megszólító motívum: „Mario, Mario!” Ez az ismételt lefelé kvárt szegmens most sürgetőn, türelmetlenül és kétségbeesetten változik át sikollyá, amikor kiderül, hogy a férfi halott. Tosca átlátja, hogy a kényúr galádul félrevezette. Gondolkodás nélkül a bástya peremére rohan, és leugrik az Angyalvárról. Utolsó szavai Scarpiához szólnak: „Találkozunk Isten előtt”.

Tulajdonképpen egyik fél, se Scarpia, se Tosca nem tartotta be a megegyezést, sőt mindkettő már a megállapodás percében tudta, hogy becsapja a másikat, és esze ágában sincs betartani azt. Scarpia parancsa egyértelműen a kivégzés volt, Tosca döntése pedig a gyilkosság.

A szerelem különös arcait mutatja be nekünk ez a történet. Hiszen ha visszautalok egy gondolat erejéig a Kékszakállú regös-bevezetőjére, kiviláglik érzésem lényege: „A világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele…”

Női szemmel ezt itt is visszaigazolni látom, hiszen a férfivirtus és hazaszeretet fölött tulajdonképp Cavaradossi szívét is csak egyvalami dobogtatta: Tosca iránti szerelme és vágya, hogy ez az érzés töretlen maradjon. Egyértelmű: ahogyan a női szív, úgy a férfi is kizárólagosságra vágyik. Hiszen mi más lehetne a szerelem lényege, mint a tiszta és megbonthatatlan egység megélése?

Tosca és Mario hűsége megkérdőjelezhetetlen, mégis mindketten megtapasztalják a féltést, a bizonytalanságot, a féltékenységet. Heves, igaz szerelmük tüzéhez ez is hozzátartozik.

Csodálni való az a fajta női áldozatkészség, amellyel Tosca semmitől meg nem rettenve a legmagasabb rendű önfeladásra is hajlandó az imádott férfiért. Habár a tragikus végkifejlettől nem lehet, és nem is kell eltekintenünk, mégis kiemelném ennek az operának a szépségét. Olyannak érzem a harmadik felvonás diadalmas, unisono duettjét, mint egy Isten felé mutató oltárt: íme, egy nő és egy férfi, akik a végsőkig kitartva, kéz a kezet el nem engedve megtapasztalták az élet legmagasabb rendű, lényegi érzését: a szerelmet. Végül egy személyes tanács: „Legyen fekete a szeme!”

Szerző: Horváth Erika

 

A további hírek is érdekelhetik Önt