A Parasztbecsület (Cavalleria Rusticana) Mascagni egyetlen fennmaradt és játszott, verista operája, mely által be is rótta nevét a zenetörténetbe. Műve a naturalizmus végső határáig elmegy. Olyan világnézetet tár elénk, amelyben a lovagiasság, a becsület fogalma durva kiegyenlítést jelent, és a „szemet szemért, fogat fogért” ítélete érvényesül. A konkrét történeti síkra – zenéjével – rendkívülien fogalmazta meg ezt a könyörtelen ősi törvényt. A verizmus világában minden érzelem a túlfűtöttség bélyegét hordozza – nem mindig pozitív módon, hiszen ezek mértéktelensége, fékezhetetlensége az emberi szívegyensúly súlyos eltolódását mutatja. Nem véletlen, hogy a történet húsvétkor játszódik, és bár az időpont égi reményt hordoz, az emberi önigazultság mégis fájdalmas útra kárhoztatja a cselekmény alakulását. Mintha mindenki zsigerből cselekedne. A teljes művet áthatja egy olyan kendőzetlen zenei őszinteség, amely Mascagni egyediségét igazolja. Dallamvilágának hajlékony, könnyed természetessége olyan, mint egy feltartott tenyér: ilyen az ember szépsége, harsány jókedve, hitvilága, szerelme, féltése, sötétsége, bűne. Dús hangzásai életszerűek.
A történet leírásában nem követem minden esetben az opera kronológiáját, inkább az érzelmi szálak kuszaságát próbálom saját meglátásom szerint értelmezni.
A nyitány éteri hangulata az ég közelségének tapintható üdeségével hat. Hegedűk vezetik a hallgatót egy olyan világ felé, ahol a dolgok kisimul(hat)nak. Az előjátékba beékelődik Turiddu szerenádja: „meghalok érted én, és mennybe szállok…” Micsoda égi hangzás, érzés, óhaj, ám mégis vészjósló morajlás követi! Valami bujkál a szerelem édessége mögött. Húsvét hajnala a hármas lüktetésű harangkórusra hangol, elkísérve a hallgatót (a falu népével) a térre. Santuzza Turiddu anyjához siet, elpanaszolja, hogy kedvese Lolával (a régi szeretővel) csalja. Beszélgetésükből kiderül, hogy Turiddu és szeretője ismerték egymást, ám Lola nem várta vissza katonáját, hanem habozás nélkül hozzáment Alfióhoz, a kocsishoz. (Lola azt a fajta felületes lelki minőséget képviseli, amely nem enged meg mély érzéseket, csak cselekvést; nincs ez – van más.) Ám a szerelmek nem érnek véget emberi döntésekkel, ez bizonyítja égi eredetüket. A férfi szerelme sem ért véget, így Lola titokban újra és újra fogadja Turiddut. Santuzza fájdalmas és kétségbeesett állapota igencsak megijeszti „mamma Luciát”, aki nyugtatni próbálja a zaklatott nőt; Mascagni érzelmes hangzásai hűen írják le ezt a párbeszédet. Közben megérkezik Alfio, aki bort szeretne vásárolni. Lucia közli, hogy fia a szomszéd faluba, Francofontéba ment, hogy beszerezze. A kocsis szikrázó szemmel suttogja: látta házuk körül ólálkodni, nincs Francofontéban. Az Alfiót bemutató dallam hetyke ropogóssága, pattogó-csattogó – a kocsisok munkaeszközére jellemző – ostorhangzása belátást enged a férfi jellemébe. A férj látszólag vidám, ám elejtett szavai elárulják, hogy ő maga is sejti felszarvazottságát, de valamiért nem kíván ezzel szembenézni, elfojtja, lenyomja érzéseit. A templomba érkező hívek által felhangzik a Regina coeli, a húsvéti kórus éteri harmóniája: a hit, a szépség és a megtisztulás ígérete. Turiddu érkezése durva veszekedést indít a párnál, heves, olaszos, erőteljes hangzásokkal. A férfit felbőszíti Santa önsajnáló, esdeklő faggatása. Turiddu ragaszkodik hazugságához, és a vita hevében földre löki Santát. Lola kacér, íriszvirágról (nőszirom) szóló éneke messziről hallatszik. Olyan ez a dal, akár egy ringó csípő: hajladozó, csábítóan érzéki. Meg is babonázza Turiddut, szóba elegyedik a férfival a házuk előtt, Santuzza szeme láttára. A perzselő, izzó tekintetek mindent elárulnak, mit sem érnek a félrevezető általánosság üresen udvariaskodó szavai. Lola a templomba igyekszik, odaszól Santuzzának is, hogy tartson vele. Akár a megsebzett vad, Santa gyilkos tekintettel válaszol: az menjen, kinek nincsen semmi bűne, hisz mindent lát az Isten. Az Égre hivatkozva akarja véghezvinni személyes bosszúját.
Mascagni mintha egy fekete leplet terítene szét hangzásai által; előrevetíti a dallamok mögött settenkedő eseményeket. Innen már elszabadulnak a fékezhetetlen, vad indulatok. Lola bemegy a templomba, Santuzza pedig mindent elmond Alfiónak, aki bosszút forral.
A zenekari intermezzo monumentális. Gyakran játsszák önálló szimfonikus darabként. Nem csoda, hiszen méltóságteljes, nyugalmas és felemelő dallamíve megtisztító üzenettel bír. Olyasmit közöl a zene nyelvén, ami a történetben nem mondatik ki: igaz feltekintéssel bármely helyzet megtisztítható, feloldható lehet a magasságos diadalban, ahol mindannyian egyformán állunk Gondviselőnk színe előtt.
Ez a zenei sóhaj megpihenteti a hallgatót, ég felé vonja minden érzékét és figyelmét, magas minőségű erőtöltetet biztosítva a bekövetkező események végigkíséréséhez.
A cselekmény folytatódik, a falu népe a templomból ismét a térre özönlik; Turiddu itallal kínálja az odaseregletteket. Bordala magával ragadó, ünnepi és bizakodó hangzású, fülbemászó, énekelhető. Alfiónak is nyújt egy poharat, ám ő nem fogadja el a bort, vészjóslón mondja, hogy méreggé válna benne. Innen kezdve az események megállíthatatlanok: Turiddu fülön harapja Alfiót, ami egy ősi párbajkihívás, akár a ledobott kesztyű. A verekedés tragikus véget ér: Alfio megöli Turiddut. Felkavaró, nagy amplitúdójú, fergeteges hangzásokkal ér véget az opera, olyanfajta dermedtséget hagyva maga után, ami óhatatlanul önreflexióra szólít.
Megérzéseink bizonyítják, hogy lélekszinten mindent tudunk. Éppen ezért a mélyünkben lüktető igazságot semmivel nem volna szabad elkendőzni. Illetve ha ezt mégis megkíséreljük, úgy cselekedeteink kivetkőztethetnek önmagunkból, ha szívünk nincs középpontunkba horgonyozva.
Mamma Lucia a magához ölelő, megértő anya megtestesítője, ám mindenekfölött ember. Pontosan átlátja a helyzetet, egyszerre félti fiát és Santát, ám egyértelműen a gyermeke mellett áll, természetes módon. Az őt megformázó dallamok is olyanok, akár az oltalmazó szárnyak. Lucia megpróbál a józan szeretet eszközével hatni mindkettőjükre. Erőteljes, tartásos, önazonos jellem.
Alfio megalkuvásban, szándékos vakságban élő férj, kackiás megjelenésével leplezi életének fájdalmait. Gyilkos tette érthetetlen, hiszen felesége előéletét – egy mindent tudó, mindent látó, szűk faluközösség tagjaként – biztosan ismeri; de ha mégsem, akkor is látja, gyanítja a szerelmesek közti kapcsolatot, ám nem kérdez rá, inkább „elfordul”. Emberölése a temérdek ki nem mondott, felgyűlt vad indulat következménye a „becsület” köntösébe bújtatva.
Turiddu zaklatott személyiség. Kettős életet él, és ez érezhetően-hallhatóan megviseli, nyomasztja, viszont mégis a hazugság és a védekező támadás reménytelen útját választja. Inkább Santuzzát vádolja féltékenységgel, ahelyett, hogy elvállalná a felszabadító igazságot: halálosan szereti Lolát. Templomba is csak azért megy, hogy láthassa szerelmét. Mégis ő az opera egyetlen áldozata (elsősorban önmagáé) – és ezt minden vonatkozásban így gondolom. Szerelme csak a halál átminősítő keresztútja által teljesedik be. Ő az elhagyott, a cserbenhagyott, majd szeretőnek visszafogadott férfi, aki érzékelhetően küzd sorsa keresztjére feszítve a két nő között. Megpróbál Santával maradni, ám ez nem sikerül, hiszen szíve Lolánál van. Áldozatos halála megtisztítja mindőjük sorsát.
Lola a tipikusan frivol, ösztöneinek áldozó nő, aki ráadásul pimasz is, a tisztelet és az alázat morzsányi jelenléte nélkül. Szemrebbenés nélkül megszólítja Santuzzát, és templomba hívja. Álszentsége megtévesztő, hiszen ő hagyta el Turiddut. Az a fajta nő, akinek meggyőződése, hogy a férfiaknak nyújtható érzéki öröm képessége csak az ő birtokában van. Kétlem Turiddu iránti szerelmét, hiszen először is visszavárta volna, ha valóban szeretné, másodszor meg alázattal megoldani próbálná sorstragédiájukat. Ám Lola csupán a pillanatnak élő személy, akinek mindegy, hogy egy rózsát szakít le, éppen Turiddut csábítja ágyába, vagy férjét várja haza. Attól függ minden, hogy érzékei mit kívánnak. Ösztöneinek él.
Santuzza az elborult, hitehagyott kétségbeesés megtestesítője. A teljes opera alatt egyforma a lelkiállapota. Ez egyrészt érthető, hiszen nagyon szereti Turiddut; másrészt ő maga meséli el (tehát tudja), hogy a férfi és Lola régen szeretők voltak. Ennek ismeretében lett Turiddu kedvese, és vélhetően egyetlen nyugodt perce sem lehetett. A férfi meglesése, követése, faggatása legfőbb tevékenysége, amit a végsőkig visz, nem látva saját részét a történetben, fals erényt kovácsolva – csak bizonyos értelemben tiszta – erkölcsösségéből. Egy ilyen helyzetben, még ha netán a szerelmesek meg is szakítanák kapcsolatukat, vajon Turiddu és Santa boldogok lennének? Talán Santa kétségbeesése nem más, mint becsületének minden áron való megtartása. Netán várandós…? A szerelem egy olyan magasrendű érzés, amely fölött nincs hatalmunk. Az érzés fölött nincs, ám cselekedeteink fölött van! Ezt nevezzük emberi méltóságnak, amikor tetteink/az elszenvedett bántások következményét megkíséreljük – sorsunk előtti főhajtással – úgy megoldani, hogy magunknak és másoknak a lehető legkisebb fájdalmat okozzuk.
Ez a történet ékes példája a vallásos képmutatásnak is: a templom találkahellyé züllesztésének és a hit kifordított állapotának. Lola templomba megy dalolva és vígan, hiszen ott is csak öltözete ékét és ringó csípőjének szépségét kívánja fitogtatni. Zsigerből (vissza)él a szentségekkel, azok semmit nem jelentenek számára. Turiddu is templomba megy, kizárólag azért, hogy Lola közelében lehessen; ő legalább nem is tettet semmiféle ájtatos szenteskedést. Santuzza nem megy templomba. Ő az a fajta vallásos ember, aki nem szív egy levegőt az erkölcstelennel; megbélyegez, ítél, és fenyegetésre használja Isten nevét. Mindhárman tévelygők, nem tudják, mit cselekszenek. Mamma Lucia az egyetlen, aki alázatos, odaadó mélységgel imádkozik fiáért, az áldatlan helyzet megoldásáért.
Hogyan lehetne rövidebb úton megérkezni belső lényegünkhöz, lelkünkhöz (átadva magunkat ennek a minőségnek), amely – akár elfogadható társadalmilag, akár nem – életünk sajátságos szövetét képezi? Ha eljutnánk oda, hogy ne a mának éljünk, hanem önazonosan a mában – éber jelenléttel –, akkor emberi minőségünk fénnyel telítődhetne, esendőségünk és lélek-halhatatlanságunk lámpásaként.
Szerző: Horváth Erika
