13
február
csütörtök/ 18:30
Gaetano Donizetti

Szerelmi bájital

Szerelmi bájital
Színes operabérlet
Opera

Gaetano Donizetti L’Elisir d’amore (Szerelmi bájital) című vígoperáját 180 évvel ezelőtt, 1832. május 12.-én mutatták be Milanóban, a Teatro della Cannobbianában. Ekkor Rossini már három éve (a Tell Vilmos 1829-es bemutatója óta) visszavonult a színpadizene-szerzéstől; Bellini három évvel később, A puritánok megírása után, 1835-ben hal meg; Verdi első színpadi művére, az Oberto című operára még hét évet kell várni. Donizetti 35 éves ekkor, pályája delén, legsikeresebb alkotó korszakának kezdetén áll, tizennégy évvel színházi bemutatkozása, és tizenkét évvel utolsó operájának átdolgozása előtt. Főbb művei közül elkészült már a Boleyn Anna, de később komponálja csak meg például a Lucrezia Borgiát, a Lammermoori Luciát, a Stuart Máriát, és további híres vígoperáit, Az ezred lányát és a Don Pasqualét.

A Szerelmi bájital azonban kiemelkedik ebből az időszakából is, de nem csak ebből, és nem is csak a szerzőéből: a remekmű az egész operatörténet egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott darabja. Mi az oka annak, hogy 180 év után is népszerű, színpadra állítók és közönség egyaránt szereti? Miért nem lett például hasonló siker az ugyanebben az évben bemutatott másik három Donizetti-műből (Fausta; Ugo, conte di Parigi és Sancia di Castiglia)?

Ami az igazán jó operákhoz nélkülözhetetlen: szükség van egy szellemes, jó ritmusú szövegkönyvre. Ezért a Bájital librettistáját, Felice Romanit (1788-1865) illeti a dicséret. A genovai szövegkönyvíró és zenetudós a jeles francia dráma- és szövegkönyvíró Eugène Scribe 1831-ben írott Le philtre című szövegkönyvét dolgozta át és fordította le, mindössze hét nap alatt – Donizettinek további hét nap állt rendelkezésére, hogy a zene időben elkészüljön a bemutatóra. A francia szerző librettója eredetileg Daniel Aubernek készült – az ő művét 1831-ben, Párizsban mutatták be, ma már azonban talán csak azért emlegetjük, mert közös a forrása a Szerelmi bájitaléval.
A jó téma, egy jó alapszöveg önmagában még nem elég ahhoz, hogy maradandó opera szülessen. (Felice Romani írta például az Ugo, conte di Parigi librettóját, és még több mint száz másik operáét is, de kevés lett hasonlóan sikeres). Ezen kívül is számos tényező szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy ilyen kiváló és maradandó opera születhessen. A szerepek elosztása nem rendkívüli, hangnemenként nincs több, mint egy-egy nagy szerep, ezért az énekesgárda kiállítása még szűkebb lehetőségek mellett is megoldható. (Ez fontos szempont – Rossini Otellójának előadásához például ma alig lehet öt tenort szerezni egyetlen előadásra.) A cenzúra nem csonkította meg a darabot (az Ugo, conte di Parigival ellentétben), mert nem találhattak benne politikai utalásokat. A darab nem történelmi témájú, nem kötődik szigorúan korhoz – ezért a későbbi színpadra állítások viszonylag szabadon alakíthatják a színpadi környezetet. Egyszerű, de örök témát dolgoz fel, benne jól felismerhető típusokkal (Belcore a hetvenkedő katona, Dulcamara a nagyotmondó sarlatán, Nemorino a reménytelen szerelmes és Adina a hideg, de végül meglágyuló szívű nő), ezek a típusok azonban egytől egyig megtelnek élettel, sémákból egyéniségekké válnak – ez pedig vitathatatlanul a zeneszerző érdeme. Mint ahogy az is, hogy a darabban a maguk teljességében megférnek egymás mellett a komikus, buffo árnyalatok (például Dulcamara jelenetei) és a lírai, érzelmes motívumok (Nemorino kavatinája és híres románca); különös bravúr, hogy Donizetti a két szinte teljesen külön világot egyidejűleg, egymásba olvasztva is képes ábrázolni – ilyen szempontból a mű csúcspontja talán Nemorino és Belcore II. felvonásbeli kettőse.
A mai előadók és a közönség számára különösen érdekes, hogy a mű nemcsak alaptémát dolgoz fel, hanem Trisztán és Izolda legendáját veszi alapul (amint erre az Adina által felolvasott részlet már az első jelenetben felhívja a figyelmünket), tehát mai elterjedt szóhasználatunk szerint remake-ről van szó: benne egy ismert középkori történet kerül hozzánk közelebb, és nyer az eredetinél szerencsésebb, vidám befejezést.
Ugyanígy vonzó lehet a színpadra állítók számára a darab árnyalatgazdagsága és már említett variálhatósága is. Az opera hangfelvételeinek többségről – és a most bemutatásra kerülő változatból is – kimarad egy viszonylag hosszú jelenet a második felvonás közepéről, nem ok nélkül: zeneileg talán ez a rész a legkevésbé színes, fantáziadús, cselekménye pedig megmagyaráz egy olyan fordulatot, amelyet a részlet kihagyásával tömörebbé, rejtélyesebbé, sokrétűbbé, több értelművé lehet tenni. Talán ahhoz, hogy egy jó művet magunkénak érezzünk, nem elég az, hogy felismerjük érdemeit, hanem nekünk is meg kell találnunk a kapcsolódási pontokat hozzá – adott esetben hozzá is kell nyúlnunk. És egy igazi remekmű ezt minden körülmények között elviseli.


Kürthy Ádám András

 

Gaetano Donizetti: Szerelmi bájital

A szövegkönyvet Felice Romani írta Eugène Scribe Le Philtre című színműve alapján

 Belcore őrmester szerepében Sándor Csaba debütál

 

Nemorino
Belcore, őrmester
Dulcamara, csodadoktor
Giannetta, parasztleány
Díszlettervező
Jelmeztervező
Koreográfus
Karigazgató
Korrepetitor
A rendező munkatársa
A koreográfus munkatársa
Vezényel
Rendező