Bajazzók

Cselekmény

I. felvonás
Montalto, dél-olaszországi falu...
Vándorkomédiások érkeznek. A parasztok örömmel fogadják őket. A komédiások feje, Canio és felesége, Nedda kordélyon érkezik, Tonio és Beppo gyalogosan bandukolnak mellette.
Canio bejelenti a közönségnek, hogy este előadást tartanak, jöjjön el hát mindenki, aki nevetni akar a vidám, szívderítő komédián.
Tonio, a kis társulat bambája - aki a színművek ostoba, szánalmas figuráit játssza - nagyon igyekszik, hogy lesegitse a kordélyról Neddát. A férj azonban még az ilyen apró ,,lovagi" szolgálatot sem tűri: félretaszítja a bambát, és maga segíti le asszonyát.
A parasztok áldomásra hívják a színészeket. Beppo és Canio szivesen velük is tart, csak Tonio nem. Az egyik paraszt kissé otrombán tréfálkozik: biztosan azért marad vissza, hogy elszeresse Neddát.
A férj is nevet a tréfán, de azután elkomorodik: fenn a színpadon örül, ha nevetnek minden szaván s móka az is, ha az asszony megcsalja - de ,,más a színpad és más az élet..." Jaj annak, aki feleségére szemet vetne! 
Végül is elindulnak a kocsmába a falubéliekkel. Tonio csak erre várt. Végre bevallhatja Neddának gyötrő, emésztő szerelmét. Az asszony azonban kikacagja, s mikor az erőszakoskodni kezd vele, ostorral ver végig rajta.
A bamba nem felejti el a visszautasítást és az ostorcsapást. Hiszen a vele szemben oly erényes nő csak az ő szerelmes szavát nem akarja meghallgatni. Később, amikor titkon Silvio, a fiatal parasztlegény jön hozzá - Tonio mindent jól lát és hall leshelyéről -, annak boldogan viszonozza csókjait. Nedda elpanaszolja, hogy gyülöli már a komédiások kóbor életét, ezernyi nélkülözését és unja Caniót is, aki vad féltékenységével megmérgezi életét.
Tonio most végre bosszút állhat. Gyorsan a férj után siet s éppen abban a pillanatban érkezik vele vissza, amikor Nedda ígéretet tesz szerelmesének: ,,még ez éjjel s mindörökre a tiéd vagyok!"
A férj, ezt hallva, a már menekülő Silvio után veti magát. De nem bírja utolérni. Dühtől tajtékozva tér hát vissza és Neddára támad. De ez nem árulja el szerelmese nevét. Örjöngő féltékenységében Canio kését emeli nejére, Beppo csavarja ki a kezéből, az asszonyt pedig a komédiáskordély felé tuszkolja - közeledik az előadás ideje... öltözni kell...
Canio egyedül marad. Kitör belőle a keserűség: játszania kell... ,,Míg agyát szinte megbontja a téboly, az ember fönt a színmű mókáit játssza. Le kell, hogy győzze vad szívét. Kacagj Bajazzo!..."

II. felvonás
A közönséget trombitaharsogás és a nagydob puffogása hívja az előadásra. A játék, amely az összetákolt színpadon megelevenedik, úgy indul, mint valami rögtönzött bohózat.
Colombina vacsorára várja férjét. Közben Arlecchino szerelmes szerenádot ad az asszonynak, aki az ablakon át be is engedi és megbeszéli vele, hogy éjjel megszöknek. Megérkezik a férj, Bajazzo, aki az utolsó szavakat hallotta csak: ,,Még ez éjjel... és azután örökre a tiéd."- Ugyanazok a szavak, amelyeket Nedda Silviónak suttogott… De nyugalmat erőltet magára és elkezdi szerepét s e pillanattól kezdve a kis színpadon játszódott bohózat és a valóság drámája úgy összefonódik, mintha maga a való élet költözött volna a bajazzo-színpad deszkáira.
Canióból most már előtör igazi szenvedélye, féltékenysége. Nem a színművet, hanem saját életét játssza. Vadul követeli, hogy felesége árulja el a csábító nevét. Nedda kétségbeesett erőfeszítéssel igyekszik a komédiát visszaterelni a játék, a tréfa medrébe. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy férje a valódi szeretője nevét akarja kicsikarni. Csak játszik, komédiázik tovább - de belül reszket a félelemtől..
Itt azonban már nem használ a játék. Hiába is próbál menekülni. Canio útját állja és leszúrja. Nedda - haláltusájában - szerelmesét, Silviót hívja.
A parasztlegény felugrik és a színpad felé rohan, hogy védelmére keljen, de a féltékenységtől félőrült férj őt is megöli.
A nézők, Montalto parasztjai, felugrálnak helyükről és a színpad felé tódulnak. Canio görnyedten áll, megroppanva véres tette súlya alatt. Kése a földre hull, majd lassan a közönség felé fordul: ,,Vége a komédiának..."