A kékszakállú herceg vára

A darab más mûfaji meghatározásban misztériumjáték vagy szcenírozott ballada. Az opera a „legendás idõkben” játszódik a Kékszakállú várában, de ez a vár valójában a férfi lelkét jelenti. A XX. század elején az európai irodalomban, képzõmûvészetekben, zenében eluralkodott egy világfájdalmasan elmagányosodó életérzés és ennek ábrázolása. Ebben a hangulatban írta meg Balázs Béla az eredetileg francia monda felhasználásával, és magyar népballadai eszközökkel támogatva misztériumjátékát. Szövegkönyvét elõször Kodálynak ajánlotta föl, de végül Bartók fantáziáját indította be hamarabb, aki még nem heverte ki, hogy Geyer Stefi hegedûmûvésznõ kikosarazta. Bartók ebben a keserû, magányra berendezkedõ hangulatban találkozott a librettóval, majd mire a zenemû elkészült, feleségül vette tanítványát, Ziegler Mártát, s egyfelvonásosát neki ajánlotta. Benyújtotta a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára is, de elõadhatatlanságra hivatkozva visszautasították, így a bemutatóra csak 7 évvel késõbb került sor Zádor Dezsõ rendezésében. Az õsbemutató díszleteit Bánffy Miklós tervezte, a két fõszerepet Kálmán Oszkár és Haselbeck Olga énekelte, a karmester Egisto Tango volt, a regös szövegét pedig Palló Imre mondta el! Nyolc elõadás után a darabot levették ugyan a mûsorról, de 1936-tól ismét játszották, nagy sikerrel, ekkor indult el a nemzetközi hírnév felé.

Bartók zenéje, csakúgy, mint Balázs Béla szövege balladai-népzenei alapokra épül, a szövegek prózai zeneiségét követik, erõsítik fel a dallamok. A Kékszakállú megszólalásai lassabb, Juditéi mozgalmasabb, idegesebb deklamációk.

Hangversenymester

Barabás Sándor

Ferenczi Endre

Súgó

Kostyák Júlia

A rendező munkatársa

Gombár Annamária

Vezényel

Jankó Zsolt

Rendező

Szinetár Miklós

Díszlet- és jelmeztervező: gróf Bánffy Miklós - 1918

A jelmezek rekonstruálását irányította: Szebeni Zsuzsa

Cselekmény

Rideg, sötét csarnokba vezeti a Kékszakállú herceg szerelmes asszonyát, Juditot. Judit vele szökött, elhagyva érte apját, anyját, bátyját és vőlegényét. Az sem tartotta vissza, hogy sötét és borzongató történeteket hallott a herceg titokzatos váráról. Szerelmesen simul hozzá. A komor csarnokban hét vasajtót lát, s tudni akarja: mit rejtenek? Kérleli a Kékszakállút, nyissa ki az ajtókat, de a herceg óva inti: ne keresse a titkok oldó zárját! Végül mégis enged az asszony kérlelésének, sorjába tárja fel az ajtókat. Az első mögött, vérvörös fényben, a kínzókamra látszik, a második fegyveres házat rejt, a harmadik csillogó kincseket, a negyedik mögött virágoskert virul. Az ötödik mögül a herceg birodalmának távlata nyílik ki, a komor csarnok egyre derűsebb és a Kékszakállú minden kincsét, kertjét, országát mind-mind Juditnak ígéri. Csupán arra kéri: ne kívánja, hogy a két utolsó ajtót is kinyissa! De Judit követelésére a herceg kinyitja a hatodikat is és az asszony meglátja a könnyek mozdulatlan tavát. Most a régi asszonyokról kérdez s nyugtalan sejtelemmel nézi a hetedik ajtót, mert érzi, hogy ez rejtegeti a választ.
Szenvedélyesen szól; igazak voltak a hírek, a néma tó a meggyilkolt régi asszonyok könnyétől olyan dermedt. Követeli a hetedik kulcsot. A hetedik ajtó mögül, kincses palástban, fején koronával, három glóriás régi asszony lép elő.

A Kékszakállú tölük kapott mindent:
Sok kincsemet ők gyűjtötték,
Virágaim ők öntözték,
Birodalmam növesztették,
Övék minden, minden, minden.

Most már övék minden hajnal, minden dél és minden este. Juditnak az éjszakát ajándékozza a herceg:

Negyediket éjjel leltem,
Csillagos, fekete éjjel.
Fehér arcod sütött fénnyel,
Szőke hajad felhőt hajtott,
Tied lesz már minden éjjel.
Tied csillagos palástja,
Tied gyémánt koronája,
Tied a legdrágább kincsem.

A leány borzongva, rettegve tiltakozik: ,,Kékszakállú, nem kell..." A herceg ráadja a kincses palástot, fejére teszi a koronát, az éjszaka, a hallgatás súlyos díszeit. Judit meggörnyed és koronás fejét lehorgasztva belép ő is a többi asszony után a hetedik ajtón. A hetedik ajtó becsukódik, immár sötétség borul a csarnokra. Itt az éjszaka, Judit éjszakája, mely örökké tart.

Galéria