Bartók zenéje, csakúgy, mint Balázs Béla szövege balladai-népzenei alapokra épül, a szövegek prózai zeneiségét követik, erõsítik fel a dallamok. A Kékszakállú megszólalásai lassabb, Juditéi mozgalmasabb, idegesebb deklamációk.
Díszlet- és jelmeztervező: gróf Bánffy Miklós - 1918
A jelmezek rekonstruálását irányította: Szebeni Zsuzsa
Cselekmény
Rideg, sötét csarnokba vezeti a Kékszakállú herceg szerelmes asszonyát, Juditot. Judit vele szökött, elhagyva érte apját, anyját, bátyját és vőlegényét. Az sem tartotta vissza, hogy sötét és borzongató történeteket hallott a herceg titokzatos váráról. Szerelmesen simul hozzá. A komor csarnokban hét vasajtót lát, s tudni akarja: mit rejtenek? Kérleli a Kékszakállút, nyissa ki az ajtókat, de a herceg óva inti: ne keresse a titkok oldó zárját! Végül mégis enged az asszony kérlelésének, sorjába tárja fel az ajtókat. Az első mögött, vérvörös fényben, a kínzókamra látszik, a második fegyveres házat rejt, a harmadik csillogó kincseket, a negyedik mögött virágoskert virul. Az ötödik mögül a herceg birodalmának távlata nyílik ki, a komor csarnok egyre derűsebb és a Kékszakállú minden kincsét, kertjét, országát mind-mind Juditnak ígéri. Csupán arra kéri: ne kívánja, hogy a két utolsó ajtót is kinyissa! De Judit követelésére a herceg kinyitja a hatodikat is és az asszony meglátja a könnyek mozdulatlan tavát. Most a régi asszonyokról kérdez s nyugtalan sejtelemmel nézi a hetedik ajtót, mert érzi, hogy ez rejtegeti a választ.
Szenvedélyesen szól; igazak voltak a hírek, a néma tó a meggyilkolt régi asszonyok könnyétől olyan dermedt. Követeli a hetedik kulcsot. A hetedik ajtó mögül, kincses palástban, fején koronával, három glóriás régi asszony lép elő.
A Kékszakállú tölük kapott mindent:
Sok kincsemet ők gyűjtötték,
Virágaim ők öntözték,
Birodalmam növesztették,
Övék minden, minden, minden.
Most már övék minden hajnal, minden dél és minden este. Juditnak az éjszakát ajándékozza a herceg:
Negyediket éjjel leltem,
Csillagos, fekete éjjel.
Fehér arcod sütött fénnyel,
Szőke hajad felhőt hajtott,
Tied lesz már minden éjjel.
Tied csillagos palástja,
Tied gyémánt koronája,
Tied a legdrágább kincsem.
A leány borzongva, rettegve tiltakozik: ,,Kékszakállú, nem kell..." A herceg ráadja a kincses palástot, fejére teszi a koronát, az éjszaka, a hallgatás súlyos díszeit. Judit meggörnyed és koronás fejét lehorgasztva belép ő is a többi asszony után a hetedik ajtón. A hetedik ajtó becsukódik, immár sötétség borul a csarnokra. Itt az éjszaka, Judit éjszakája, mely örökké tart.