Opera női szemmel - (12) Giuseppe Verdi: A trubadúr

Verdi élete és alkotásai józanságot és nemes egyszerűséget tükröznek. Otthona homlokzatára felíratta: „semmi sem idegen tőlem, ami emberi”, és valóban emberi arcát keresi és alkotja meg a gyilkos Macbethnek, a bukott Traviatának, a Trubadúr cigányasszonyának, a Nabucco zsidó népének. Zenéje egyszerre visszafogott és mégis szenvedélyes; mértéktartóan józan, ugyanakkor szárnyaló dallamvilága fülbemászó, zeneileg kifogástalan; stílusa utánozhatatlan, sajátságos.

A trubadúr operadrámája bizonyos értelemben kivétel, ugyanis története, maga a romantikus értelemben vett fantasztikum a lehetetlenség határát súrolja. Ám Verdi rendkívüli zenéje még ezt a Gutiérrez által írott, súlyos drámát is érthetővé formálja, emberközelivé alakítja.

A történet a középkor Spanyolországába röpít; a múltban megtörtént tragédia a jelenben válik érthetővé a szereplők elbeszéléseinek tükrében. Súlyos üstdobtremolóval indul a nyitány – olyan ez, akár a végzet kopogtatása –, ezt követi egy harcias, katonás dallam, és máris az események sűrűjében találjuk magunkat: Ferrando őrparancsnok ébreszti katonáit, mert el akarja fogatni a titokzatos trubadúrt. Miért kell elfogni? Mert Leonórának udvarol, akibe Luna gróf (Ferrando gazdája) is szerelmes. Ám a hölgy a rejtélyes énekest tünteti ki szerelmével. Katonái kérésére Ferrando elmeséli Luna gróf családi történetét: egy cigányasszony rontásjeleket rajzolt a bölcsőben fekvő legkisebb Luna gróf fölé, emiatt a nőt máglyára vetették. Lánya bosszút forralt anyja haláláért, belopózott a várba, elrabolta a grófi csecsemőt, és anyja parázsló hamvaira vetette. A fiatal cigánylányt hasztalan keresték, nem találták meg sehol. Az idősebb testvér viszont apja halálos ágyánál megesküdött, hogy megtalálja öccsét; meggyőződéssel hitte, érezte, hogy testvére él…  Mindez a sűrű és tragikus eseménysor Ferrando és a férfikar dialógusában bontakozik ki, markánsan elkülönülő, hangulatában egyre fokozódó hármas lüktetésű áriában, melyben a hihetetlen sorsok, az átok, a bosszú járnak félelmetes haláltáncot.

Leonóra szereleméről, a rejtélyes trubadúrról énekel, aki elrabolta a szívét. Virtuóz, igazi romantikus ária, hangtechnikai bravúrt igénylő fordulatokkal. A párját váró nő finom megszólalása. Manrico meg is érkezik, felcsendül szerelmes dala, ám az est sötétjébe kisiető Leonóra véletlenül a leselkedő Luna gróf karjaiba rohan. Ahogy felismeri tévedését, Manricót keresi, és belekapaszkodik. Megrázó és drámai ez a trió, hangzásban, érzelmekben egyaránt. A két férfi karddal támad ádázul egymásra, Leonóra nem tudja megakadályozni. Luna gróf és Manrico nem csak szívügyeikben vetélytársak, hanem politikai nézeteik is merőben különböznek. Az összecsapás végén a trubadúrnak sikerül elmenekülnie.

Manrico anyjához siet a cigánytáborba. Emblematikus az énekkar megszólalása: a cigányélet bemutatása, az üllő, a kalapács, a kovácsoló szerszámok hangzásai kíséretében felcsendülő szabadsághimnusz a nomád élet szépségéről és viszontagságairól. Azucena, Manrico anyja veszi át a dallamot, és révült állapotban énekli el egész élettragédiáját, akár egy látomást. Meséjéből kiderül, hogy a máglya tüzébe tévedésből saját fiát dobta, és Manrico tulajdonképpen nem az édes gyermeke. Verdi zseniálisan alkotja meg Azucena őrületet súroló vízióját. Megrázó, lélekmélységeket mozgató ária.

Azucena elbeszélésének végén egyetlen mondattal visszarepít a valóságba, ahol Manrico kétségbeesett kérdésére kitérő, ám hihető választ ad. Meggyőzi arról, hogy ez a történet nem róluk szól. Anya és fia megöleli egymást; Manrico nem csak tudja, de mindig is úgy érezte, hogy Azucena szereti őt.

Leonóra kolostorba vonulásának és Castello ostromának hírére Manrico ismét katonaruhát ölt. Luna gróf is megtudja, hogy Leonóra apácának készül (mivel holtnak véli szerelmét), így a két férfi ismét találkozik a kolostornál. Az ütközet során Manrico győz, és szerelmes nője boldogan követi őt.
Azucenát elfogják, ugyanis az öreg Ferrando felismeri, hogy ő rabolta el annak idején a kisebbik Luna grófot, így máglyahalál vár a cigányasszonyra. Manricót a csata előtt éri utol anyja elfogatásának híre; strettája az olasz szabadságvágy megéneklése, a diadalmas forradalom zenei jelképe. A csata Manrico vereségével ér véget, elfogják, és anyja mellé börtönbe vetik. Leonóra önmagát ajánlja fel Luna grófnak Manrico életéért cserébe, de a szerelmes nő azonnal megmérgezi magát, hisz nem tudná megcsalni szíve párját. Dráma és tragédia minden értelemben: Leonóra Manrico karjaiban hal meg, Azucena végignézi Manrico kivégzését, majd diadalittas örömmel mondja Luna gróf szemébe: „tulajdon öcsédet gyilkoltad meg”. Tulajdonképp a néző itt szembesül az igazsággal – hogy Azucena meséjének vélt révülete a valóságot tükrözte.

Ezt az operát igen nehéz lélektanilag értelmezni.

Leonóra szerelmes Manricóba, ezért bármire képes. A férfi halálhírére a kolostort választaná, ám erre nem kerül sor, mert Manrico életben van. Majd a férfi életét saját erénye árán akarja kiváltani, de érzi, hogy nem tudna Luna grófé lenni, ezért felhajtja gyűrűjéből a mérget. Önfeláldozással mentené meg szerelmét, pedig tudja, hogy Manrico az ő elvesztésének fájdalmába halna bele. Torz, kifordult helyzet. Ez a megmentő és egyben halált hozó döntés mindenképp tragikus, majdhogynem értelmetlen.

Azucena lelkületét szinte lehetetlen józan emberi ésszel, tiszta erkölccsel, érző szívvel értelmezni. Egy nő, aki bosszút akar állni anyja haláláért – de mit is tett az öreg cigányasszony annak idején? Egy kisded bölcsője fölé hajolva – állítólag – annak csillagképét akarta fölé rajzolni, ám rajtakapták, ezért vetették máglyára. Akár igaz is lehet a történet, de tény, hogy a kicsi Luna gróf szobájába sietők ott találnak egy belopakodott idegent. Az öreg Luna gróf – érthető módon – ezt rontásnak gondolta. Emberileg nem volt képes másképp látni, elfogadni. Bármi is lenne az igazság és az ebből fonódó történet, senkinek nincs joga arra, hogy egy ártatlan újszülött fölé önkényesen jeleket írjon. Ha jószándék vezérelte, akkor miért kellett ezt tolvaj módjára, besurranva tennie?! De ahhoz még kifordultabb lelkiállapot szükségeltetik, hogy a büntetést elnyert cigányasszonyért saját lánya a lehető legdurvább módon álljon bosszút az előzmények tudatában. Olyan ez a borzalom-lánc, mintha soha nem akarna véget érni. Mit tesz Azucena? Az anyja által megrontott csecsemőt elrabolja, és elégett anyja még parázsló máglyájára veti. Csak hát a végzet bumerángja (és az eredeti dráma abszurditása) miatt véletlenül saját kisfiát veti tűzre… Félelmetes. Ördögi lelkület, kettős személyiség lehetett Azucena, aki mindezen előzmények ellenére szeretetben, saját fiaként tudta felnevelni a kisebbik Luna grófot, Manricót. Vagy nem is? Talán inkább a tébolyult bosszúvágy érlelődött folyamatosan a cigányasszonyban, és észre sem vette, hogy a mellette felnőtt embert ténylegesen szereti? Nem tudhatjuk, ám döbbenetes, rémítő, ahogy nevelt fia halálakor anyja szellemét szólítja, jelezve, hogy sikerült bosszút állni. Vajon az évek során tervezte, várta ezt a pillanatot? Vajon megjátszta az anyai szeretetet? Ha tiszta és igaz a szeretet, megjátszható? Válhat a szeretet bosszú eszközévé? Mindig jön egy olyan élethelyzet, amelyben az igazság már nem rejtegethető! A végzet ez esetben elsősorban Azucenát sújtotta. Bevégzett sorsa előtt állva az egy életen át hordozott bűntudat, fájdalom (hogy saját gyermekét ölte meg) hördül fel utolsó megszólalásként lénye mélyéből. Ő maga mondja ki az igazságot Luna grófnak: saját öcsédet ölted meg!

Zárógondolatként: talán igaz a jó öreg bölcselet, miszerint sohasem tudhatjuk biztosan, kiben mi lakozik, ám saját lelkünket egészen biztosan érezzük. Az, ami bennünk él, a végsőkig láttatja magát szívünkben, és mi magunk mindig pontosan tudhatjuk, milyen állapotban van a lelkünk, ha figyelünk gondolataink minőségére. „Hova bújhatsz, te magadnak-réme / amikor magad vagy az Ítélő kéme?!” (Babits Mihály)

Szerző: Horváth Erika

 

A további hírek is érdekelhetik Önt