Rendhagyó résszel indítom sorozatomat. Megpróbálok az Opera intézményében tevékenykedő zenészek mindennapjairól írni. Rögtön az elején kitérnék a „tevékenység” szóra, hiszen nehezemre esne a „dolgozás” igét használni. Nem mintha ez nem egy munkakör lenne, hanem egészen más miatt. A nagy szavakat is kerülném, tehát még a „hivatás” kifejezést sem érzem ideillőnek. Valahol középen van az a bizonyos megnevezés, ami minket, zenészeket megillet. Még keresem rá a megfelelő szót, hiszen annyira összetett és szép ez az életforma! Talán mire gondolataim végére érek, megszületik a megnevezés is.
Közismert tény, hogy a zenészszakmát (nagyon kevés kivétellel) zsenge gyermekkorban kezdjük, hétéves korunk tájékán. Nem azért, mert gyengébb felfogóképességgel rendelkezünk, és ilyen sok évre van szükség ahhoz, hogy hivatásos zenésznek minősíttessünk. Hanem mert ez a tevékenység annyira sokrétű és bonyolult érzelmi, értelmi, szellemi és fizikai összetevőket igényel, amelyeknek elsajátításához, elmélyítéséhez szükség van a nagybetűs Idő minőségi távlatára. Bármilyen hangszer megszólaltatható pár év alatt. Ám érteni, érezni és azonosulni tudni egy hangszerrel, együtt növekedni vele és általa – csak türelemmel és neki szentelt idővel lehet. Igen, így, megszemélyesítve: neki. Ha valamit „munkának” lehet nevezni ebben a szakmában, az talán a gyakorlás. Ezalatt azt a mindennapi tevékenységet értjük, amikor megtanulunk egy új zeneművet, vagy újragyakorolunk egy már elsajátítottat. Amikor újra meg újra „megharcoljuk” hangszerünkkel közösen a bonyolultabb technikai részeket, amíg kiegyezünk vele, vagy ismétlünk mindaddig, ameddig azonosulni tudunk egy adott hangzással, érzéssel – ami megszólal a kezünk alatt. Hogy ez kinek mennyi időt vesz igénybe, egyéntől (és még annyi mindentől) függ. Örömmel élek az alkalommal, hogy azt is elmondhassam, mennyire szoros kapcsolat fűz bennünket ahhoz az élő anyaghoz, ami a hangszerünk. Kivételes és különleges az érzés, ahogyan reagálunk egymás rezdüléseire. Hangszereink pontosan úgy szólalnak meg, ahogyan mi közelítünk hozzájuk. Élő minőségük mindig válaszol az aktuális érzelmi állapotunkra. Sőt még az időjárást is megérzik, bármilyen furcsának is tűnjön ez első olvasatra. A hegedű „bedugult orr” hangzást hallat esős időben. Az énekművészek „hangszere” az a két hangszál, amelynek ápolása, karbantartása nem kis feladatot és odafigyelést igényel; nekik szintén többéves felkészülésre, valamint napi gyakorlásra van szükségük. Amikor mindezen munkán mindannyian túl vagyunk, akkor a zenekari hangszerművész, az énekművész készen áll a próbafolyamatra, amelynek során a karmester, a zenekar, az énekkar és a szólisták megpróbálják egybefűzni a zeneirodalom legkomplexebb műfaját: egy operaelőadást. Talán az „alkotás” a legszebb, legmegfelelőbb szó erre, ezt kerestem... Minden egyes alkalommal újraalkotunk egy csodás operát. Nincs két egyforma előadás; mindig más a hangulat, az érzés, a hangzások. A mű újraéled minden előadáson, akár a főnix. Vajon nem lehet megunni? Nem lehet belefásulni? Ha őszintén akarok válaszolni, (márpedig az a szándékom) akkor a válasz: de, igen. Ahogy mindenben, illetve bármiben el lehet jutni valamilyen személyes, pillanatnyi hangulat miatt a fásultság, az unalom, az „elegem van” állapotába. Viszont megújulni és friss erőt meríteni talán mi könnyebben tudunk. Hiszen amikor átölel egy Puccini- dallam, amikor azonosulunk egy adott érzelmi állapottal, élethelyzettel, amikor mi is szerelmesek leszünk Traviatával, vagy akár átéljük a halál fuvallatát Pillangókisasszonnyal… akkor máris megújul bennünk az a minőség, amit kora gyermekkorunk óta magunkénak tudunk, ami hozzánk tartozik: a művészet. Bizony, előadás után, amikor letesszük a hangszereket, tudjuk, hogy érdemes volt. Egymás tekintetébe elérzékenyülten kapaszkodva el tudjuk mondani: minden végiggyakorolt óra megérte! Semmi nem tud minket nagyobb boldogsággal eltölteni, mint az a döbbent csend, amikor az opera véget ér, és a taps még nem harsan fel. Ott azok a dús másodperctöredékek, a levegő illata és minősége visszaigazolják számunkra: alkotás történt, ami hatással volt rátok, szeretett közönségünk.
A mindennapokról is szólnék röviden. Mi is családban élő, gyermeket nevelő, szülőkről gondoskodó, átlagos emberek vagyunk. Óvoda, iskola, az élet apró-cseprő gondjai, időbeosztási bonyodalmak, egészségi állapotunk hullámvasútján élünk. Bár az idő relativitásával talán kicsit másképp sakkozzunk, hisz néha nagyon kevés marad a magánéletre, néha az átlagosnál több. De kidolgozott lóugrásaink mindig mindent belefértetnek a mindennapi tevékenységekbe. Finom dallamokkal a lélekben könnyű az álmunk, és frissülten indítunk új napot. Sorozatomban a huszonegy kiválasztott opera az ősbemutatók időrendjét követi.
Szerző: Horváth Erika
