BOHÉMÉLET

Cselekmény:

I. felvonás:

Padlásszoba Párizs háztengere fölött... A tágas ablakból kilátás nyílik a fehéren csillogó, havas háztetőkre. A kis műterem-szoba nagyon szegényes: vaskályha, melyben régóta nem égett már tűz, néhány dülöngélő szék, festőállvány, asztal, Rodolphe, a költő Párizs panorámájában gyönyörködik, Marcel, a festő keze dermedt, foga is összekoccan a hidegtől, de azért ecsetje csak szántja a vásznat.
Keserves választás előtt állnak: egyik széküket áldozzák fel, vagy Rodolphe drámájából gyújtsanak tüzet?! Végül is a költő kézirata kerül a kályhába.

Megjön Colline, a filozófus, de pénzt nem hozott. Itt van már a karácsony este - még a zálogházak is zárva vannak. Az utolsó remény is füstbe ment. Ebben a pillanatban, mint a mesében - nyílik az ajtó, két felpakolt ember lép be. Valóságos rakomány, amit cipelnek: étel, bor, tüzelő, még csodálkozni sincs idő, máris belejt Schaunard, a muzsikus. Csak úgy dől belőle a szó: két napi „bősz” zongorázással szerezte a kincseket s még aranyat is csönget hozzá a zsebében! A karácsonyt fűtött szobával, vidám eszem-iszommal ünnepelhetik.

Ekkor kopogtatnak és Benoit, a házigazda csoszog be nagy szerényen. A házbérért jött. Hellyel kínálják, borral kedveskednek, amitől a házigazda szíve ellágyul s még a „hódításaival" is dicsekedni kezd. Nosza, kitör a bohémekből a színlelt, hangos botránkozás. A felháborodást tett követi: kidobják a háziurat, persze lakbért nem fizetnek - s máris indulnak lefelé a nyaktörő lépcsőn. Hívja őket az éjszakai Párizs és a Momus-kávéház.

Csak Rodolphe marad. Egy verset kell még gyorsan befejeznie. Néhány sort vet a papírra, mikor kopogás hallatszik. Mimi, a szomszéd szoba lakója áll a küszöbön. Gyertyája kialudt: gyújtót kér, hogy
meggyújthassa. Belép, de megtántorodik; kimerítette a lépcsőjárás. A fiatal költő a székhez támogatja, egy korty vízzel felüdíti, s a leány már menne is, hisz gyertyáját már meggyújtotta, de most meg lakása kulcsát nem leli. A véletlen hozta így? A huzat kioltja Mimi gyertyáját. Rodolphe pedig hirtelen elfújja a sajátját és megfogja a leány kicsi, remegő kezét: 

Oh, mily hideg e kis kéz
Hagyja melegítenem
Hisz oly sötét van
Hogy hasztalan vesződünk.
Majd életéről mesél.

A lány is elmondja, mivel telnek egyszerű, dolgos napjai. Az utcáról most felhallatszik a barátok sürgető kiáltása: Rodolpheot várják. Mimi szabadkozik: neki is mennie kell, de a költő magához öleli, ajkaik összetalálkoznak és mindkettőjükből feltör a vallomás: szeretlek. Együtt indulnak, ki a karácsonyesti Párizsba.

II. felvonás:

Quartier Latin... Párizs bohém-negyede. Az utcán vidáman kavarog az élet: itt egymásbakarolt diákok,
amott zsandárcsákók bukkannak elő a tömegből, varrólányok nevetgélnek, a mellékutca felől pesztonkák, katonák, polgárok áramlanak a tér felé. A boltosok portékájukat kínálják, s zajonganak a zsibárusok, virágárusok, pecsenyesütők, no meg a vidáman kurjongató gyermeksereg is.

Rodolphe, Mimivel a karján egy piaci árussal takaros fejkötőre alkuszik, s végül is összetalálkoznak a kis baráti társasággal a Momus-kávéház előtt. Letelepednek, s hála Schaunard ügyességének, gazdag vacsorát rendelhetnek. Alighogy körbejárt az étlap, feltűnik Musette, Marcel régi szerelme. A kacér leány egy öreg tipegő gavallér karján bukkan fel. Tisztességes neve Alcindor, de barátnője úgy parancsolgat neki, mint valami kis ölebnek: Lulu, gyere ide... Lulu, mozogj gyorsabban... S Musette most a szomszéd asztalnál mindent elkövet, hogy hajdani szerelmesét visszahódítsa, az csak őt hallja, lássa; Marcel azonban hátat fordít neki. Pedig a leány nem válogat a feltűnés módjában; földhöz veri a tányérokat, hogy összecsődül az utca, de mindezzel csak Alcindort ejti kétségbe, aki reszket a botránytól. A kacér Musette azonban hamarosan megszabadul ijedező barátjától: felsikolt: jaj, a lábam! Itt szúr, ott nyom, már veti is le cipellőjét, a gavallér markába nyomja és sürgősen a suszterhez küldi vele, és Musette meg Marcel egymás karjaiba repül. Alcindor morogva, békétlenkedve ellohol.

Mi lesz azonban a számlával? A ,,kincs", amit Schaunard kétnapi keserves zongorázással összekeresett, szörén-szálán eltűnt, s most ismét üres valamennyi zseb. De Musette gyorsan segít a bajon. A kis bohém társaság számláját egyszerűen Alcindoréhoz adatja hozzá: majd ha az öregúr visszatér, fizesse ki ő valamennyiük vacsoráját.

Valahonnét vidám katonabanda közeleg: a menet élén öles tamburmajor. Ölbekapják Musette-et, hiszen csak az egyik lábán van cipő, s így csatlakoznak a vidám felvonuláshoz. Mire Alcindor visszatér, csak az üres asztal s a hatalmas számla maradt ott. A jóbarátok Mimivel és Musette-tel együtt már rég eltűntek a Quartier Latin boldog, kacagó forgatagában.

III. felvonás:

Sorompó Párizs határában. Az utat belepi a hó. A párizsi házak szinte elmerülnek az ólmosszürke  ködben. Hajnalodik. Egy parázstartó körül fináncok szunyókálnak. A közeli kocsmából pohárcsengés, kacagás hallatszik. Lassan éled a város: kofák, tejes asszonyok kérnek bebocsáttatást a sorompón: kissé feltisztul a köd is. 

Mimi tétován közeledik. A festőt keresi, akiről tudja, hogy itt az útmenti kocsmában húzta meg magát Musette-tel együtt. Valami képet mázol a kocsmárosnak, aki fizetség fejében kosztot, kvártélyt ad nekik. Kihívatja Marcelt és könnyek között panaszolja, hogy élete valóságos pokol. Rodolphe féltékenységével gyötri, s egyre csak civódik. Az éjszaka is elrohant hazulról és idejött a fogadóba. Éppen most ébred, s már jön is kifelé. Mimi nem akar vele találkozni és az egyik fa mögé rejtőzik.

Marcel szemrehányásaira Rodolphe hűtlenséggel vádolja Mimit, de bevallja, hogy még mindig változatlanul imádja. Tudja, látja azonban, hogy ez az élet előbb-utóbb halált jelent a törékeny, beteg lány nak. Ezért bánik durván, komiszul vele, azt akarja, hogy kiábránduljon belőle, s olyan barátot keressen, aki mellett gondnélküli élet vár reá. Mimi zokogva támolyog elő a fa mögül. Mindent hallott. Belátja, okosabb, ha elválnak. A költő megrendülten öleli karjaiba. S mig Marcel, Musette kacér nevetését hallva, féltékenyen berohan a kocsmába, ők visszaemlékezve szerelmük történetére, újból egymásra találnak. Elhatározzák, hogy együtt maradnak. Ha pedig mégis válni kell, akkor majd tavasszal, amikor könnyebb elviselni... 

A festő és Musette - a jó égtudja hányadszor - megint szakítanak. Rodolphe meg Mimi egymást átölelve indulnak el a szállongó hópelyhek közt.

IV. felvonás:

Ismét a bohémek padlásszobájában. Rodolphe valami verssel bajlódik. Marcel a festőállvány előtt sóhajtozik. Gondolataik azonban messze járnak. A festő - ismét - Musette után epekedik, aki elhagyta hűtlenül. A költő képzeletében pedig ott mosolyog Mimi gyöngéd, könnyfátyolos szeme. 

Hazatér a többi cimbora is. Ételük sózott hering, innivalójuk ,,valódi" víz, ez a ,,lakoma", s a ,,finom bor". Persze úgy illő, hogy e ,,dús, főúri" eszem-iszom után táncra perdüljön a társaság. Schaunard a ,,zenekar" s már indul is a vidám vita, hogy milyen táncot is lejtsenek? Gavottot, menüettet, vagy talán fandangót?! Végül is a francia négyes mellett döntenek. Az ilyen arisztokratikus táncvigalomhoz persze hozzátartozik a ,,lovagias ügy" is. Colline és Schaunard mint sértett lovagok, piszkavasat és szeneslapátot ragadnak, majd a két bajnok összecsap. Csendül, pattog a jámbor szerszám a kezükben, mikor kivágódik az ajtó és Musette rohan be lélekszakadva: ,,Mimi jön! Mindjárt itt lesz! Rosszul van, nagyon rosszul". Mimi tántorogva, holtsápadtan tűnik fel az ajtóban és Rodolphe már viszi, támogatja is az ágy felé. A tüdővész végképp hatalmába kerítette szegény lányt. Orvos kellene és gyógyszer. Musette a fülönfüggőjét adja oda Marcelnek: szerezzen orvost. Hirtelen eszébe jut még: Egy kis muffra vágyott. Talán szegénynek több óhaja nem lesz. Colline-nak, a filozófusnak semmije sincs, csak a kabátja. Leveti hát és szépen, gondosan összehajtja, de mielőtt a zsibárushoz vinné, búcsút vesz tőle.

Rodolphe és Mimi kettesben maradnak. A két fiatal az első találkozás boldog emlékeit idézi. A feledhetetlen estét, az első csókokat. Közben visszatérnek a jóbarátok, gyógyszert hoznak és muffot.
Mimi boldogan rejti bele dermedt, hideg kezét, aztán így alszik el.

Csend van. Tudják már mind, hogy álma örök. Csak Rodolphe bizakodik. Aztán rémülten rebben pillantása egyik arcról a másikra. Senki sem szól, de rádöbben így is. Mimi nincs többé. Odarohan, magához öleli és szívettépően szólítja: Mimi, Mimi!