Opera női szemmel - (3) A Denevér

A Denevér

Adhatnánk talán más címet is az operettnek:
esetleg Cosi fan tutti? – azaz: mindenki így tesz? (igen, nem tévedés, eltérek a Mozart opera címétől: tutti, és nem tutte, tehát férfira-nőre egyaránt értendő) Személyes válaszom erre a retorikus kérdésre : REMÉLEM, hogy nem.

A nyitány bravúrossága előrevetíti, hogy fergeteges események színterén vagyunk: a történet, amely a  következmények megúszásának humoros példája, jól összegabalyított szálakkal nevetteti a közönséget. Kibogozni lehetetlenségnek tűnik. A darab végére mégis minden kisimul. Kisimul?
Ezt sugallja Johann Strauss muzsikája, a finom hangulatot keltő szalonzene, amely árnyaltan, lépésről lépésre végigköveti a könnyed, felszínes érzések, illetve érdekek mentén kibontakozó történetet. 
Olyan a mű, mint egy csúszós jégpálya, amelyen valamilyen véletlen folytán – a  siklások, bukások után – mindenki vidáman talpon marad. Az operett úgy stílusában, mint cselekményében: jóízű paródia. Az átlagos polgári-erkölcs bemutatása. 

Rosalinda: feleség, jómódú polgári ház asszonya. Látszólag kesereg , mert férje pár napos börtönbüntetésre készül, valójában mindeközben régi hódolóját várja estére – természetesen, miután a férje távozik. 
Érdekes a házasfelek egymáshoz való viszonya: a megszokottság mentén kialakított mindennapos rituálék, kedveskedések nem többek, mint az arisztokrata polgári élethez tartozó udvariaskodó viselkedésformák, amelyek  még véletlenül sem hatolnak mélyre. Hiszen akkor oly sokminden láthatóvá válna... Strauss zenéje is a családi idill fásult unalmát érzékelteti (lefele ívelő glissando).

Bár a helyzet szorító és furcsa, Rosalinda komótos sznobizmussal bekéreti szobalányával a félig sült malacot, hogy ellenőrizze, elég ropogósra készül-e a pecsenye. Nos, ez egy valóban fontos szertartás számára. Kellő gonddal és műértéssel szurkálgatja a húst. (Elvégre, hogy a szakácsok milyen ételt készítenek, az magát a ház úrnőjét minősíti – nemde? még akkor is, ha ő csupán felügyeli a folyamatot... ) Érezhetően ironikus helyzet – és hangzás. 
A férjnek nincs ideje otthon vacsorázni, mivel siet a börtönbe (tulajdonképpen előbb Orlovszky herceg estélyére mennek barátjával, ahol hölgyekkel kívánnak szórakozni. Ebbéli jól eltervezett szándékukat meg is beszélik.) Bár mulatni megy, mindez nem akadályozza meg Eisensteint abban, hogy – hamis  érzékenységgel – úgy köszönjön el feleségétől, ahogy egy jó férjhez illik.  Azt sem mulasztja el –   láthatóan mindennapos szokásként – hogy  megcsípkedje a csinos szobalányt, Adélt. 
Meglepő alkotása Straussnak az a rész, ahol a házaspár elbúcsúzik. A muzsika  valódi cinkosságot sugall: nyájas, negédes zene, ami mögött érezhetően ott bújkál a türelmetlenség, a pajzánság, olykor groteszk hangzásokkal.
Tehát: Eisenstein látszólag búsul az eltávozás miatt – holott valójában repes az örömtől, hogy kijátszva Rosalindát, jót mulathat felesége tudta és jelenléte nélkül.
Rosalinda szintén csak a felszínen szomorkodik  amiért egyedül marad, voltaképpen szívrepesve és izgalommal sietteti az időt, hogy szeretője mielőbb besurranhasson a titkos légyottra. 

Milyen ez a házasság, ahol a látszat alatt megannyi színes és izgalmas titok-törmelék lapul? Vajon, miért marad meg egy ilyen kapcsolat? Illetve, hogy lehet leélni akár egy egész életet is úgy, hogy közben mélyreható őszinteséggel sosem beszélgetnek a felek? Szándékos vaksággal kerülgetik a kapcsolat valós gondjait, és könnyed flörtökbe menekülve – megússzák a mindennapokat. 
Szembetűnő az a  rutin, ahogyan az ügyes-bajos apró csalásokkal „megbírkóznak”. Nem nyitják ki azt az ajtót, amely mögött csontvázak vannak elbújtatva. És valós arcukat egyszer sem mutatják meg egymásnak. 
A sors iróniája és fintora, hogy a csalás mindkét fél számára kiderül és egyértelműen lelepleződik. 

Elgondolkodtató az a finom, jelzésértékű, mellékesnek tűnő tény, hogy Rosalinda hódolója éppen a férj házikabátjában ül, amikor a fegyház igazgatója letartóztatja a vélt Eisensteint. Itt mindenki belátása szerint tovább  fantáziálhatja, hogy tulajdonképp hol is tart ez a kis flört Rosalinda és heves udvarlója között... 

Eközben a férj a herceg estélyén éppen Adélnak, a szobalánynak udvarol végre –, inkognitóban. Mindketten tudják egymásról, hogy a másik kicsoda, ám  tiszteletben tartják , diszkréten kezelik a sikamlós helyzetet. 
Ahogy egy jó operetthez illik,  a cselekmény valószerűtlenül alakul, ugyanis a feleség is megjelenik az estélyen, szintén inkognitóban, mint magyar grófnő, de ő  végig álarcot visel. Természetesen, saját férje kezd igencsak hevesen udvarolni neki. 
Mindig is érdekes volt számomra  ez a rejtett üzenet, amit a libretto szerző becsúsztatott. Tovasiklunk ezen a furcsaságon, hogy – bár álarc mögé rejti magát – a férj nem ismeri fel saját asszonyát? Ha átvitt értelemben gondolkodom, valami mélyebb igazságot vélek látni: talán a férj – a szó nemes értelmében – valóban nem ismeri Rosalindát? Vagy annyira dolgozik benne a vadászösztön, hogy vakon és esetlenül saját prédájának csapdájába esik? A sors jó humorú iróniája, hogy az éppen a saját felesége. 
(Az emberek nagytöbbsége úgy éli le egész életét, hogy ártatlannak tűnő kalandokba keveredik, és már annyira nyilvánvalóan és leplezetlenül teszi ezt, hogy ettől  gyanúsíthatatlanná válik)
A kalandok éjszakáján tehát a feleség az álarc alatt kipróbálhatja, milyen meghódítani férjének azt a részét, amelyet feleségként eleddig nem ismert. Hiszen most ő a friss préda! Rádöbben arra a hevesvérűségre, ami megkopott házasságukban már nem lüktet. A báli álarc akár szimbólum is lehet: a mindennapokban is, láthatatlanul bár, de viselik, mindketten.
Érdekesnek vélem az óra-duett többsíkú utalását:  nehéz elképzelni azt a meghasonlott állapotot, amikor egy feleség egyszerre tapasztalhatja  megcsalatásának fájdalmát és női erejének hódítóképességét – egyazon férfin:  saját férjén. Talán csak az idő „ketyegése”,  kapcsolja azokban a pillanatokban hiteles és szép összefonódásba a párt.

Aztán ... mindenre fény derül.
Miként magyarázkodnak a házasfelek? Hogyan sikerül kibogozni ezt a komikus helyzetet? 
Egyszerűen! Egy újabb csúsztatással, a sikamlós hazugságok tudatos kendőzésével, és legfőképpen felszínességgel. No meg, természetesen az ujjal való mutogatással: hogy egyikük sem jobb a Deákné vásznánál.  Hiszen egyik fél sem óhajt belegondolni, hol is tart a kapcsolatuk? Nem tartják fontosnak. Inkább elegáns és fűszeres nagyvonalúsággal szépen visszaállítják azt a „jó-házasság” lászatot, ami eddig is jellemezte őket. Jókedéllyel, könnyedén, humorosan, enyhén képmutató, édeskés egymásra borulással. 
Mehet minden tovább a régi megszokott módon. Hiszen végül is egyik félnél sem történt semmi. Ez a „semmi” egyértelműen a testi hűtlenségre utal. Vajon, csak az számít kicsapongásnak, ha tényszerűen is bekövetkezik a megcsalás? 

Adél, a frivol szobalány mindvégig önazonos marad. Nem mutat más arcot, a maga egyszerűségében ő hiteles személyiség. Vállalja apró hazugságait, érdekeit, és könnyed, naív természetét. Nem titkolja, hogy bájaival előnyre tenne szert. Kedves, mert olykor meghökkentően szókimondó. Pajkos és butácska. A darab paradoxonjának tartom, hogy a kacagó áriában éppen ő énekli el  a helyzet nevetségességét. 

S hogy mennyire ízletes és ropogós az újévi...malac? Megtudhatjuk, ha könnyed szórakozásra vágyva betérünk az Operába. 

 

Szerző: Horváth Erika

A további hírek is érdekelhetik Önt