Opera női szemmel - (17) Bizet: Carmen

A Carmennel a zeneszerzők élvonalába kerülő fiatal Bizet utat tör egy merészebb hangzásvilágnak. Három fenmaradt operája közül ez a leggyakrabban játszott és a zenetörténet kulcsfontosságú határköve is egyben, egy új stílus előképe. Megelőlegezi Mascagni és Puccini élesen realista és mélyen szenvedélyes hangzásait. A Merimée drámára komponált remekmű hangulatában verista, érzékletességével áttetszően könnyed – hitelesen francia.

Az opera nyitánya fergeteges hangzással indít: a szerelem, a szenvedély csábító–, és a bikaviadal arénájának fülledt harmónia-kavalkádjával.  A függöny felgördülését éles disszonancia előzi meg, ez vezet át a hétköznapi történetbe: Sevillában vagyunk, a dohánygyár udvarán. A vártán katona áll, Michaela tőle érdeklődik kedvese felől. Don Josét keresi, élelmet és levelet hozott neki anyjától; megtudja, hogy meg kell várnia az őrségváltást ahhoz, hogy találkozhasson régi szerelmével. Utcagyerekek jönnek, katonásdit játszva. (Újszerű színfolt; a híres gyermekkari betét garantált siker). Az őrségváltás megtörténik, Don José a szolgálatos, amikor a gyári munkáslányok a déli kolomp hangjára kitódulnak a térre hűsülni. Carmen, a gyönyörű cigánylány hamisan kacérkodik a látszólag közömbös Joséval. A zene lépésről-lépésre vezet, vizuális képpel festve a férfi és nő közti metakommunikációt. Ott bolyong a hangzásban a szenvedély feszültsége. A híres Habanera Carmen veszélyes jellemét is bemutatja: “ha nem szeretsz, szeretlek téged, és ha nem szeretsz, hát jól vigyázz”. Forró, tüzesen szenvedélyes, mégis vészjósló dallamok. A virág, amivel Don Josét megdobja, megbabonázó bűverő, szerelmi csábítás, a szenvedély édes mérge. Don José még nem akarja tudatosítani azt, ami egyértelmű: Carmen meghódította őt.

Michaela végre találkozhat kedvesével, ám Don José érezhetően visszafogott. A duett hangulatában a szülőföld nosztalgiája és az első szerelemre való emlékezés keser-édes harmóniáját halljuk. Nem búcsú, de nem is remény, nem elutasítás, ám nem is odaadás. Mintha valaki még jelen lenne köztük… talán a cigánylány szenvedélye már behálózta José szívét?

Nagy lárma szakítja félbe a katona csendes elmélkedését: a gyári munkáslányok éles sikítással hívják Josét, ugyanis egyikőjüket Carmen megsebesítette. A katona kötelessége a cigánylány letartóztatása, meg is kötözi hát tisztje – Zuniga parancsára. Bizet leleményes zenei megoldásokkal érezteti a szemtelen cigánylány magabiztosságát. Megtörténik az, amiben Carmen eddig is biztos volt: José kioldozza kezeit és szabadon engedi.

A Lillas Pastia kocsmai jelenet vegyes társaságában ott találjuk Carment; barátnőinek emlegeti Josét, akinek szabadságát köszönheti. Megérzi, hogy a katona érkezni fog. Túlfűtött szenvedéllyel énekel, táncol barátnői és a jelenlévő férfiak – többek között – Zuniga előtt. A hangulat majd’ szétrobbantja a csapszéket. Escamillo jön, a híres torreádor. (Emblematikus belépője – önálló zeneszámként – hangversenyek kihagyhatatlan bariton-áriája) Carmen habozás nélkül, hódításra készen körülrajongja Escamillot, sokat sejtetőn megbeszélik, hogy a közelgő bikaviadalon találkoznak majd. A híres csempész-kvintettel megismerjük a cigánybandát. Részletesen megtudjuk útjuk tervét, célját. Bár tolvajlásról beszélgetnek prózában, a zene mégis a szabadságot, a kötetlen cigányéletet, a törvény áthágását énekli megkapó dallamívekkel. Carmen nem akar a bandával tartani, mert a szerelmes Josét várja. Társai lehetőséget látnak ebben: lehetne közöttük egy katona is, könnyebben haladnának a hegyekben – fegyveres kísérettel. Ráveszik Carment, csalja el útjukra Josét. Megérkezik a fülig szerelmes férfi, Carmen körbetáncolja, körbeénekli, csábítja… A férfi minden érzékét felkorbácsolja a cigánylány éneke, a kasztanyett szenvedélyes ritmusával kísérve. Carmen nőisége észbontó, José láthatóan megbabonázva vágyja őt. Ám megszólal a takarodót jelző trombitaszó, a katonát hívja a kötelesség. Tudja, ha nem indul, kirúghatják az ezredből. Bámulatos Bizet párhuzamos zenei megoldása, a finom szerelmi líra és a pattogó, szeszélyes női követelőzés szembeállítása. Don José tehetetlen, menne is – maradna is:  szíve ide láncolja, ám kötelessége szólítja. Carmen kíméletlenül csúfolja – amikor a helyzetet egyetlen huszárvágássa félbeszakítja Zuniga váratlan érkezése. A tiszt is udvarlásra készen érkezik Carmenhez, majd döbbenten veszi tudomásul, hogy alárendelt katonája is jelen van. Felsőbbrendűségét megpróbálja érvényre juttatni, közli Joséval, hogy nincs mit keresnie ott, ahol egy tiszt udvarol. Ám a cigány-leleményesség ezúttal sem késik, a keménylegények előjönnek búvóhelyükről és félre nem érthető eszközökkel kitessékelik a nem-várt látogatót. Don José sorsa is eldől: ezek után már nem térhet vissza a kaszárnyába, tehát a cigányokkal tart.

A felvonás közti zenekari közjáték megindítóan finom vonalvezetéssel, romantikus hangzásokkal pihenteti a közönséget. Fuvola, hegedűk ölelik körbe a hallgatót, tisztaságot, reményt sugallva.

A cigánytábor a hegyekben vándorol a csempészáruval. José külső és belső állapota is lelke meghasadtságát tükrözi. Katonazubbonyát elhagyta, ahogy eddigi életével is szögesen ellentétes életmódot és társat választott. Dühe feszül a hangzások mögött. Mintha Carment hibáztatná mindazért, amivé alakult az élete. A nomád cigányokra oly jellemző kártyavetés rítusa sem hiányozhat: a lapok Carmennek többedszerre is halált jósolnak – a cigánylány már nem képes a régi tűzzel lobogni, a fenyegető halál szomorúsága, mint egy fátyol omlik arcára.

Michaela a veszélyes hegyek közé is eljön Josét keresve: elsősorban haldokló anyjához szeretné hazavinni a férfit, másodsorban pedig tiszta, igaz és hű érzéseivel kívánja újra körbevenni. Bujkál a hegyek között, keresi, lesi a cigánytábort. (dala mélységes érzelmekkel dús, szopránok híres áriája, kürtszólóval).

Don José és Escamillo találkozása mindenről lerántja a leplet. Josénak szembesülnie kell azzal, hogy Carmenje Escamillot is ujjai köré csavarta. A férfigőg sebzett összetűzését hallatja duettjük, majd José gyanúját egyértelműsíti Carmen megjelenése: imádott nője habozás nélkül, előtte kacérkodik a torreádorral. Kegyetlen felismerés… Michaela élete kockáztatásával előbújik rejtekhelyéről, kis híján lelövik az őrt álló cigányok. Szomorú üzenettel jön José haldokló anyjától, aki hazahívja fiát. A férfi, Escamilloval mit sem törődve vad szenvedéllyel fordul Carmenhez. Nem szerelemesen, hanem inkább félelmetesen fenyegeti meg a cigánylányt: nem fog elválni tőle, hazamegy anyjához, de visszatér!

Az utolsó felvonás közjátéka olyan, akár egy impresszionista festmény, a hangzások által ott lehetünk a Sevillai arénában; a zene felfokozottan pregnáns, életigenlő. Csörgő dobok, kasztanyettek, női legyezők, jellegzetesen spanyol hangulat. Bevonulnak a torreádorok, élükön Escamillóval. Carmen rendkívüli izgalommal néz szembe a férfival; a zene a híres torreádor- belépő vezető dallamára szőtt motívum, lírai betétekkel dúsítva. Escamillo – szimbolikusan – Carmennek ajánlja fel a bikaviadalt. Barátnői figyelmeztetik a lányt, hogy látták Don Josét ólálkodni az aréna körül, féltik Carment, rossz előérzetük van, hiszen a férfi bújkálva leskelődik… Carmen úgy tesz, mintha ez nem érdekelné és be akar menni a viadalra, ám José útját állja. Kétségbeesetten győzködi a lányt és felhánytorgatja, mi mindent feláldozott csak azért, hogy vele élhessen! A gyönyörű cigánylány kegyetlen gyűlölettel, megvetéssel beszél Joséval. A férfi minden szerelmes megszólalását elutasítja. José könyörög, esdekel, meg sem próbálja elfogadni, meglátni a tényt: a nő szerelme véget ért. Végül, Carmen kimondja Josénak: nem szereti, földre dobja a tőle kapott gyűrűt.  A férfi elvadultan, gyilkos szenvedéllyel, elborult elmével leszúrja Carment – az arénában pedig ugyanakkor harsan fel a győzelmi kiáltás: Escamillo ledöfte a bikát. José karjaiban Carmen kileheli lelkét.

A teljes operát átjárja az élet valóságos, szépítés nélküli bemutatása.

Megtaláljuk benne a tiszta szeretet csendes, odaadó, gondoskodó arcát a hűséges Michaela személyében: csupa báj és kellem, szerény, finoman nőies, együttérző, szerethető. Josét gyermekkora óta szereti. Akkor is és úgy is, hogy tudja: Carmen fontosabbá vált a férfi számára. (valóban elfogadja ezt…?) Michaela az “elrendelt”, meg nem kérdőjelezett kapcsolat híve: történjen meg a házasság és ettől a pillanattól kezdve meg is áll az élet, stagnál, már semmi nem történhet ezután, biztosított a kötelék megbonthatatlansága. Boldogan élhetnek, amig meg nem (illetve bele nem…?) halnak. Nem könyörgi a szerelmet, de saját érzéseit jelenlétével érezteti. Vajon tisztában van azzal, hogy a magasrendű szeretet, amit mindenki és bárki iránt érezhetünk, az nem elegendő? Egy ilyen kapcsolat akár működhet is a mindennapokban, ám a mély, szerelmi érzések hiánya – idővel látszatmegoldásokat szülhet. Michaela klasszikusan konformista.

Carmen a nonkonformista, szabad nő megtestesítője. Kisugárzása olyan, hogy szinte semmit nem kell tennie ahhoz, hogy a férfiak bálványozzák. Tipikus “femme fatale”. Valami olyan hivalkodó erő birtokosa, amely megbabonázza a férfiakat: már a tetszetősebb nők sem számítanak, mert Carmen lénye az, ami ellenállhatatlan. Vajon, szerette Don Josét, vagy csak bűverejét próbálgatta rajta, ahogy Zunigán és Escamillón is? Csupán érdekből csábította el, hogy visszakapja szabadságát? Carmen vad szenvedélye személyesen Josénak szólt, vagy magának a heves érzés megélésének? Hiszen amikor már biztos volt a férfi szerelmében, folyamatosan piszkálta, csúfolta őt és excentrikus lényével gyötörte. Rövid időn belül már zavarta José jelenléte, fölösleges nyűggé vált számára. Ha valóban szerelmes lett volna, vajon Escamillót is behálózza? Miért volt szüksége újabb és újabb hódításokra, vajon mit bizonyított ilyen kétségbeesetten… önmagának? Talán semmit, csupán élte az életét mindig éppen úgy, ahogy a sors-kártyák alakultak. Érzései mélyek, igazak, ám haladnak a történésekkel - így nem tartósak. Talán el is röppenek, ahogy egy új helyzet áll elő. Carmen nem analizál és semmilyen látszatra nem hajlandó. Mindig pontosan azt látjuk, halljuk, aki ő valójában! Nem szépít, nem kertel, nem ámít. Önazonosan néz farkasszemet az élettel, bármerre is alakuljon a sorsa.

Don José kétségtelenül szereti Michaelát, ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül szerelmes Carmenbe. A cigánylány észbontó, igéző varázsa vajon szívét is meghódította vagy csupán érzékeit? Hogyan tud csábító lenni a vad szenvedély, ha a szív mást is szeret?  Miért ellenállhatatlan a bizonytalan, veszélyes érzékiség egy hűséges érzés ellenében? Tudatos-e vajon az a határmezsgye, ahol a sors végzetté változik?

Valóban nehéz szigorú vonalat húzni a szeretet és a szerelem között, hiszen olykor megtévesztően átfedik egymást. Van viszont egy biztos próbája a két érzés megkülönböztetésének. Ha szerelem, akkor egy módosult állapot: önfeladó és mindent odaadó, mindent akaró, tűzforrón égető eggyé-válási óhaj testi, lelki, szellemi szinten.  Ha szeretet: csendes, biztonságos, betakaróan otthonos meleg. A szerelem erős, mint a halál és ellenállhatatlan, akár a sír – így tanít minket az Írás az Énekek énekében. (tehát, a Gondviselő is tudta, hogy mire kell alapozódjon egy férfi és egy nő kapcsolata! Hangsúlyozom: alap ez, a tiszta szeretet elengedhetetlen érzése mellett) Írók, költők, festők is a halál motívumával párosítják a szerelmet. „A szerelembe – mondják, belehal, aki él./ De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér”- írja József Attila

Vajon, loboghat-e mindig egyforma lánggal a szerelem tüze? Lehetetlen… Ám, egy tűznek mindig marad parazsa, amihez vissza lehet találni, amit szítani lehet. Egyszerűen azért, mert ott van, létezik. Lehet, hogy a szerelem csitul, vagy halványul, de ha egyszer volt, akkor mindig van; akkor is parázslik, ha (jó esetben és egyszerre) jelen van a biztonságos szeretet is, ami szintén elengedhetetlen nyersanyaga egy kapcsolatnak!

José csak szerelemmel szerette Carment, és csak szerette Michaélát, s bár mindkét csak-ot idézőjelbe illene tennem, most mégsem akarom. Azért nem, hogy minél élesebben látszodjon a gondolat, amit igaznak vélek: nem tudta szerelemmel szeretni Michelát, és nem tudta magasrendű szeretettel körbevenni Carment. Ha bármelyik irányba létezett volna egy csepp a másik érzésből, talán a tragédia nem következik be… Tehát a vagy-vagy-ra nem épülhet tartósság.

A szerelem mindig pislákol, jelez, mint egy szívlámpás: nagy baj nem érhet, hiszen égi tűz világítja útját… Semmi másra nem lenne szabad alapozni egy kapcsolatot, házasságot: csakis a szerelem veszélyes, ám elengedhetetlen lángolására, a szeretet magasrendű érzésével párosítva! A szerelem és a szeretet anyagát formálja majd az idő, a körülmények, a helyzetek, de csakis ilyen ötvözetből válhat tartóssá és maradandóvá férfi és nő páros élete!

Szerző: Horváth Erika