Opera női szemmel - (13) Verdi: A trubadúr

Verdi élete és alkotásai józanságot és nemes egyszerűséget tükröznek. Otthona homlokzatára felíratta: “semmi nem idegen tőlem, ami emberi”, és valóban emberi arcát keresi és alkotja meg a gyilkos Machbetnek, a bukott Traviatának, a Trubadúr cigányasszonyának, a Nabucco zsidó népének. Zenéje egyszerre visszafogott és mégis szenvedélyes; mértéktartóan józan, ugyanakkor szárnyaló, dallamvilága fülbemászó, zeneileg kifogástalan; stílusa utánozhatatlan, sajátságos.

A Trubadúr operadrámája bizonyos értelmben kivétel, ugyanis a fantasztikum, az abszurd határát súrolja. Ám Verdi zenéje még ezt a Gutierrez által írott súlyos drámát is érthetővé formálja, emberi arcúvá alakítja rendkívüli zenéjével.

A történet a középkor Spanyolországába röpít; a múltban megtörtént tragédia a jelenben válik érthetővé a szereplők elbeszéléseinek tükrében.  Súlyos üstdobtremolóval indul a nyitány, olyan ez, akár a végzet kopogtatása, ezt követi egy harcias, katonás dallam és máris az események közepén találjuk magunkat, ahol Ferrando őrparancsnok ébreszti katonáit, mert el akarja fogatni a titokzatos trubadúrt. Miért kell elfogni? Mert Leonórának udvarol, akibe Luna gróf (Ferrando gazdája) is szerelmes. Ám a hölgy a titokzatos énekest tünteti ki szerelmével. Katonái kérésére Ferrando elmeséli Luna gróf családi történetét: egy cigányasszony rontás jeleket rajzolt a bölcsőben fekvő legkisebb Luna gróf fölé, emiatt a nőt máglyára vetették, ám a lánya bosszút forralt anyja haláláért, belopózott a várba, elrabolta a grófi csecsemőt, és anyja parázsló hamvaiba vetette. A fiatal cigánylányt hasztalan keresték, nem találták meg sehol. Az idősebb testvér viszont apja halálos ágyánál megesküdött, hogy megtalálja öccsét; meggyőződéssel hitte, érezte hogy testvére él…  Mindez a sűrű és tragikus eseménysor rendkívüli zenei megfogalmazásban csendül fel Ferrando áriájában.

Leonóra szereleméről, a rejtélyes trubadúrról énekel, aki elrabolta a szívét. Virtuóz, igazi romantikus ária, hangtechnikai bravúrt igénylő fordulatokkal. A párját váró nő finom megszólalása. Manrico meg is érkezik, felcsendül szerelmes dala, ám az est sötétjébe kisiető Leonóra a leselkedő Luna gróf karjaiba rohan, véletlenül. Ahogy felismeri tévedését, Manricot keresi és belekapaszkodik. Megrázó és drámai ez a trió, hangzásban, érzelmekben egyránt. A két férfi ádáz kardozásban támad egymásra, Leonóra nem tudja megakadályozni. Luna gróf és Manrico nem csak szívügyeikben vetélytársak, hanem politikiai nézeteik is merőben különböznek. Az összecsapás végén a trubadúrnak sikerül elmenekülnie.

Manrico anyjáhhoz siet a cigánytáborba. Emblematikus az énekkar megszólalása: a cigányélet bemutatása, az üllő, kalapács, kovácsoló szerszámok hangzásai kíséretében felcsendülő szabadsághimnusz, a nomád élet szépsége és viszontagságai. Azucena, Manrico anyja veszi át a dallamot és révült állapotban énekli el egész élettragédiáját, akár egy látomást.  Meséjéből kiderül, hogy a máglya tüzébe tévedésből saját fiát dobta, és Manrico tulajdonképpen nem az édes gyermeke. Verdi zseniálisan alkotja meg Azucena őrületet súroló vízióját. Megrázó, lélekmélységeket mozgató ária.

Azucena elbeszélése végét egyetlen mondattal visszarepíti a valóságba, ahol Manrico kétségbeesett kérdésére kitérő, ám hihető választ ad. Meggyőzi, hogy ez a történet nem róluk szól.  Anya és fia megöleli egymást; Manrico nem csak tudja, de mindig is úgy érezte, hogy Azucena szereti őt.

Leonóra kolostorba vonulásának és Castello ostromlásának hírére Manrico ismét katonaruhát ölt. Luna gróf is megtudja, hogy Leonóra apácának készül (mivel holtnak véli szerelmét), így a két férfi ismét találkozik a kolostornál. Az ütközet során Manrico győz és szerelme boldogan követi őt.

Azucenat elfogják és az öreg Ferrando felismeri, hogy ő rabolta el annak idején a kisebbik Luna grófot, így máglyahalál vár a cigányasszonyra. Manricot a csata előtt éri utol anyja elfogatásának híre; strettája az olasz szabadságvágy megéneklése, a diadalmas forradalom zenei jelképe. A csata Manrico vereségével ér véget, elfogják és anyja mellé börtönbe vetik. Leonóra önmagát ajánlja fel Luna grófnak Manrico életéért cserébe, de a szerelmes nő azonnal megmérgezi magát, hisz nem tudná megcsalni szíve párját. Dráma és tragédia minden értelemben: Leonóra Manrico karjaiban hal meg, Azucena végignézi Manrico kivégzését, majd diadalittas örömmel vágja Luna gróf szemébe: “tulajdon öcsédet gyilkoltad meg”. Tulajdonképp a néző itt szembesül az igazsággal – hogy Azucena mesének vélt révülete a valóságot tükrözte.

 Ezt az operát igen nehéz lélektanilag értelmezni.

Leonóra szerelmes Manricoba, ezért bármire képes. A férfi vélt halálhírére a kolostort választaná, ám erre nem kerül sor, mert Manrico életben van. Majd a férfi életét saját erénye árán akarja kiváltani, de érzi, hogy nem tudna Luna grófé lenni, ezért felhajtja gyűrűjéből a mérget. Önfeláldozással mentené meg szerelmét, pedig tudja, hogy Manrico az ő elvesztésének fájdalmába halna bele. Torz, kifordult helyzet. Ez a megmentő és egyben halált hozó döntés mindenképp tragikus, majdhogynem értelmetlen.

Azucena lelkületét szinte lehetetlen józan emberi ésszel, tiszta erkölccsel, érző szívvel értelmezni. Egy nő, aki bosszút akar állni anyja haláláért de, mit is tett az öreg cigányasszony annak idején? Egy kisded bölcsője fölé hajolva – állítólag – annak csillagképét akarta fölé rajzolni, ám rajta kapták, ezért vetették máglyára. Akár igaz is lehet a történet, de tény, hogy a kicsi Luna gróf szobájába sietők ott találnak egy belopakodott idegent. Az öreg Luna gróf – érthető módon – ezt rontásnak gondolta. Emberileg ezt nem tudja másképp látni, elfogadni. Bármi is lenne az igazság és az ebből fonódó történet ez senkit nem jogosít fel arra, hogy egy ártatlan újszülött fölé önkényesen jeleket írjon, ugyanis ha jószándék vezérelte volna, akkor miért kellett ezt tolvaj módjára, besurranva tegye? De, ahhoz még kifordultabb lelki állapot szükségeltetik, hogy a büntetést elnyert cigányasszonyért saját lánya a lehető legdurvább módon álljon bosszút az előzmények tudatában. Olyan ez a borzalom-lánc, mintha soha nem akarna véget érni. Hogyan teszi ezt? Az anyja által megrontott csecsemőt elrabolja és elégett anyja még parázsló máglyájára veti. Csak hát a végzet bumerángja (és az eredeti dráma abszurditása) miatt véletlenül saját kisfiát veti tűzre… Mindez félelmetes. Ördögi lelkület, kettős személyiség lehetett Azucena, aki mindezen előzmények ellenére szeretetben, saját fiaként tudta felnevelni a kisebbik Luna grófot, Manricot. Vajon? Talán inkább a tébolyult bosszúvágy érlelődött folyamatosan a cigányasszonyban és észre sem vette, hogy a mellette felnőtt embert ténylegesen szereti? Nem tudhatjuk…ám döbbenetes, rémítő ahogy nevelt fia halálakor anyja szellemét szólítja, jelezve, hogy sikerült bosszút állni. Vajon, az évek során tervezte, várta ezt a pillanatot? Vajon megjátszta az anyai szeretetet? Ha tiszta és igaz a szeretet, megjátszható? Válhat a szeretet bosszú eszközévé? MIndig jön egy olyan élethelyzet, ahol az igazság már nem bújtatható! A végzet ez esetben első sorban Azucenát sújtotta. Bevégzett sorsa előtt állva, az egy életen át hordozott bűntudat, fájdalom (hogy saját gyermekét ölte meg) hördült fel utolsó megszólalásként lénye mélyéből. Ő maga mondja ki az igazságot Luna grófnak: saját öcsédet ölted meg.

Záró gondolatként: talán igaz a jó öreg bölcselet, miszerint soha sem tudhatjuk biztosan kiben mi lakozik, ám saját lelkünket egészen biztosan érezzük. A bennünk élő a végsőkig láttatja magát szívünkben és mi magunk mindig pontosan tudhatjuk milyen állapotban van a lelkünk, ha figyelünk gondolataink minőségére. “Hova bujhatsz, te magadnak-réme/ amikor magad vagy az Ítélő kéme?!”(Babits Mihály)

Szerző: Horváth Erika